Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-10-01 / 8. szám - Reményi József: SMITH
kezdődött. Először is szememre hányták, hogy a tanárnő nővér, aki ugyanabban az iskolában tanít, ahol én, többet keres. Majd kisütötték rólam, hogy az igazgatónak nem tudok a kedvébe járni, ennélfogva sohsem boldogulok. Aztán költekezni kezdtek, a számlákat, amennyire tudtam, nekem kellett fizetnem s most ezer dollár adósságom van s ősztől kezdve, ha ön nem segít rajtam,, állás nélkül leszek. — Mi köze mindennek az Iskolaügyi Tanács intézkedéséhez? — Erre a kérdésre azonnal válaszolok. Feleségem, anyósom s apósom' vagy két éve az iskola igazgatójának állandóan nyakára jártak. S az Iskolaügyi Tanács tagjainak is. A cél az volt, hogy megkedveltessék magukat s esetleg engem; ezzel szemben megútáltatták magukat. Mindenfélét rám fogtak. Tehetetlennek mondtak, élhetetlennek, s hogy nekik kell sorsomat irá— nyítaniok. Megtudták, hogy árvaházban nevelődtem, ami igaz, s erre a megfelelő gyermekszoba hiányát fogták rám. Nekem az a gyanúm, hogy közbenjárásuknak köszönhetem sorsomat. — Hogy-hogy? ’ — Az Iskolaügyi Tanács alkalmasint arra a következtetésre jutott, hogy aki annyira mulya, mint ahogy híremet költötték, annak nincs keresnivalója a tanteremben. S miután kartársaim semmibe sem vesznek, tehát a tanári szakszervezetre sem számíthatok. Ha ön nem vesz pártfogásába, felkopik az. állam. Viszont, ha nem segít . . . A kutya éber szemmel lesett mindkettőnket. Szinte az volt az érzésem, mintha arra is vigyáznom kellene, hogy a kutya jóakaratát el ne veszítse Smith. Vallomása — különösképpen vége felé — rám is úgy hatott, minthavalami gyengeség élne benne; férfiatlanság, amelyre alig van mentség. Ugyanakkor tisztában vagyok az értelem érzékenységével; tudom, hogy az értelem sokszor azért látszik gyengének, mert nem tudja felvenni a harcot a közönségességgel és az aljassággal. — Ami azt illeti, felesége nővérei is gondoskodhatnak szüleiről. — Nem lehet. A család nekem ront. Én vagyok az egyetlen dolgozó férfi- Az én erőmmel ők nagyon tudnak önérzeteskedni, kedves prof. Leith. — Tudom, hogy jó tanár. — Köszönöm az elismerést. — Ha az, mint ahogy az, akkor képtelen vagyok megérteni, hogy az Iskolaügyi Tanács miért ne újítsa meg a szerződést. Ez észszerütlenség. — Úgy van professzor uram, de amint tudja, az élet észszerütlen. Ha nem az lenne, akkor nem erről tárgyalnánk most, hanem az értékek diadaláról! Az élet annyira észszerütlen, hogy nem engedi meg az önmagunknak járó kötelesség teljesítését. Én az értéket akarom s nem az érdeket s ezért kell szenvednem. — Egy feltétellel segítek magán. — Hogyan? — Ha szakít családjával. Smith ijedten nézett rám; mintha halálra ítéltem volna, olyan volt a arckifejezése. — és ha az asszony nem válik? — A maga dolga, hogy miként tud megszabadulni tőle. Elvégre mi az: értelem ereje, ha a butaság legyőzi? A butaság és a gonoszság. — Smith a nevem — mosolygott a high school tanár — s ön azt kívánja tőlem, hogy úgy viselkedjem, mint a többi Smith. Kicsinyesnek kell lennem, acsarkodónak, veszekednem kell, túljárnom a ravaszságon. Smithté kell válnom, hogy méltó legyek nevemhez. Nevetett, kínosan, ördögien, s nevetése idegesítette vagy mulattathatta a ktuyát, mert ugatni kezdett. Felkeltem. Smith is felállt. A város felé baktattunk. A kutya nem hagyott el bennünket. Mikor a parkot a várostól elválasztó útvonalra értünk, ezt kérdeztem Smithtől: — Mire határozta magát? — Az asszonyt megcsalom.
