Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-10-01 / 8. szám - Reményi József: SMITH

— Sejtem.

— Halljuk.

— Kissé bőbeszédű leszek, hogy megértessem magam. Igazán nem fárasztóm, Mr. Leith? ... Ugy-e, aki pap lesz, az legalább szeminarista korában hisz Istenben. S aki eltökéli magában, hogy irodalmat fog tanítani, annak az embernek hinni kell a formában, amely rend s a lényegben, amely cél. Mikor tanár lettem, rájöttem arra, hogy társaimnak semmi közük ahhoz a lázhoz, amely engem erre a pályára vitt. Élni akartam, s nemcsak megélni; ők az irodalomból kiszivattyúzták a pénzt, én pedig az élet szépségét. A legszörnyűbb vereség ért már az első esztendőben: nevetségessé váltam, mert lelkesedni tudtam. A második s a harmadik esztendőben mindinkább lelógattam fejem, ha tanártársaimmal együtt voltam. Csupán a tanteremben mertem önmagam lenni.

— Tudom — szóltam — hiszen vannak tanítványai, akiket egyetemi tanulmányaik az én tantermembe hoztak. Elismeréssel beszélnek önről.

— Köszönöm. Kartársaim fele nő. öregek, szárazok, légkörükben meghal az irodalom szenvedélye. Hogy is taníthatják Chaucer férfias derűjét, Shakespeare egyetemes megértését, Róbert Burns vitalitását? Holttest mint énekelhet a dobogó emberi szívről és a világot átölelő emberi képzeletről? Elfonynyadt nők, akik ahhoz sem értenek, hogy a szenvedélyt miként kell kölcsönkérni a költőtől. De azt hittem, mert nők, érdemes velük foglalkozni. Érdemes értelmükön át figyelmeztetni őket arra, hogy nők. S ők visszautasították a közeledést. Azt akarták, hogy a baseballról beszélgessek velük s a bridgejátszmákról s megdöbbentem attól, hogy az óra ketyegésében nem hallják az élet múló lüktetését. Velük is megszűntem foglalkozni. Erre pletykázni kezdtek rólam, s mert az értelem udvarlásának finomságát nem értették meg, Tehát a hátam megett gúnyt űztek belőlem s éretlenül kifiguráztak. Egyedül maradtam. A tanári konferencián akkor szóltam, ha kérdést intéztek hozzám s kartársaimmal nem éltem társaséletet. Magamat külsőleg elhanyagoltam, mert ahol a lelkek hervadtak, ott a külsőség is túlbecsülés.

A kutyának tetszhetett, hogy figyelmemet összpontosítottam Smithre, mert most az én kezemet nyaldosta. S amikor tagoltam a Hűség nevet, olyan lassan, csakhogy megértse, vidáman csóválta farkát. Megértett.

Az érzelmi felszabadulás alatt Smith hallgatott.

— A tanári szakszervezettel érintkezésbe lépett-e? — kérdeztem.

— Ott is rossz a hírem. Erre még rátérek.

Eszembe jutott, hogy olyan tanárok is lekicsinylőleg nyilatkoztak jelenlétemben Harold Smithről, akik más iskolában tanítanak. Erről nem szóltam neki.

— Szabad folytatnom — kérdezte.

— Mondjon el mindent, ami lelkét nyomja.

— Az egyik tanárnő nővére az én feleségem. A családban a legfiatalabb, öt nővér s csak az egyik ment férjhez. Én vagyok a férj.

Mosolygott, bánatosan, s ironikusan is, mint aki ezzel a fölénnyel szórakoztatja magát, amíg lelke sír.

— Én vagyok a férj — ismételte. — Feleségem nővére utál, mert nem őt vettem el, holott tizenöt esztendővel idősebb nálamnál. Feleségem is négy évvel. Apósom elvárja, hogy én viseljem gondját, mert előrehaladott korú ember, s azt mondja, hogy ez így szokás Európában. Jelzem, tizenhárom éves korában került Amerikába s azóta sem volt Hollandiában. Anyósom úgy viselkedik, mint a sárba dobott alázat, ha mások jelen vannak.

— Nem úgy viselkedett Niagara Fallson.

Akkor megfeledkezett szerepéről. Hogy miért nem szakítok ezzel a famaliával? Nem lehet. Octopus ereje van. Körülfog s nem enged. Mindegyik nővér tanárnő vagy tanítónő feleségemen kívül, aki elemit végzett. Az após világéletében szélhámoskodott; utolsó lánya neveltetéséről már nem tudott gondoskodni. Én pedig azért vettem el, noha sohsem tetszett, mert azt hittem, hogy tudatlansága egyszerűség s tájékozatlansága olyan kedves, mint egy folklore-költő földrajzi hiányossága. A hadd el hadd egy héttel a házasság után