Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-10-01 / 8. szám - Sebesi Ernő: Meghalt a bosszú

kere idáig ért, ebbe a kisvárosi kávéházba, ennek is ahhoz a törzsasztaléihoz, melynél Forbát ült.

A főpincér odament Forbátlhoz és udvarias hangon mondotta:

— Kéremássan, már itt a kávé.

— Szűrve habbal? — riadt fel egy fáradt hang.

— Szűrve habbal. Kéremássan, — és már rohant a főúr, mert pénz koippant meg egy asztalon, ahol fizetni akartak.

Forbát még mindig mozdulatlanul ült a helyén és egy fix pontra meredt. A fix pont véletlenül a diiadéim volt.

Mrs. Gordon úgy érezte, hogy Forbát nem is őt nézi, nem is érez megbánást, se lelkifurdalást s hogy továbbra is megőrizte a gőgjét, amit a hiú és beképzelt család táplál benne oly mértékben, hogy már a pöffeszkedés határait súrolta vele.

—‘ Mi lesz a bosszúmmal? — ment benne végig egy sürgető kérdés. Egy pil'lanatra közömbösséget színlelve, megint az újsághoz menekült és egy ügyes mozdulattal lekapcsolta az ékszert a nyakáról. De Forbát továbbra is szemrebbenés nélkül a régi pozícióba volt beállítva.

Az asszony odakapott a nyakához és védő mozdulattal ujjait zongoráztatta azon. Szive torkában kalimpált, próbált elmosolyodni, de nevetőizmai nem fogadtak szót.

— Még mindig tetszem neki? — suttogta maga elé és akaratlanul is a szemére gondolt, melyben a bosszú parázsa izzik iinifernális füzekben. Ettől új erőre kapott és izgatottan járt a melle, mély lélegzetet vett, úgy érezte, hogy ütött az órája. Tulajdonképpen csak most érte el a kikötőt, most érzi igazán a talajt a lába alatt.

— Diadém nélkül is tetszem? — tört benne föl egy eltemetett hullám, de olyan sodrással, hogy megijedt önmagától. Ebben a pillanatban a hiúsága is külön ünnepet ült, de már akkor nem lehetett semmit se visszavonni, mert szemének egy diszkrét, de mégis félre nem érthető rebbenésével magához hívta önfeledten Foíbátot.

A pillanat elmúlt. Forbát még mindig mozdulatlanúl nézte s a kávéja, szűrve habbal, ott unatkozott a márványasztalon.

Akkor már a főpincér az asszony háta mögé került:

— Nagyságos asszonyom, tetszik tudni, a szegény Forbát úr...

— Ki az? — kapta föl a fejét Mrs Gordon, idegesen és türelmetlenül. — De hát kinek mondja ezt? Ki kérdezte? Miféle tolakodás ez? — ezzel felállt a nő és magából kikelve körülnézett.

— Tavaly februárban, bocsánatot kérek, szegény Forbát úr megvakult — fejezte be a pincér, sűrű meghajlások között.

Akkor már visszaült Mrs. Gordon és vérté len ajkán halott sáp ad tan megjelent egy szó:

— Fizetek!

— Hisz még nem volt rendelve semmi, — szabadkozott a főpincér, szinte dadogva, annyira fogva tartotta a nézés.

Ossza szét, rebegte Mrs Gordon és egy dollárt dobott le az asztalra. Az arca égett, büszkén felvetette a fejét s anélkül, hogy ránézett volna Forbátra, szinte repülve kisuhant a hátsó kijáraton.

Felrohant a szobájába, leeresztette a zsalukat, nehogy esetleg meglássa a vakon csoszogó Forbátot. — Pakkolunk, — mondta sírva, mikor belépett a szobaasszony. — Meghalt valakije? — kérdezte meg