Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-10-01 / 8. szám - Marék Antal: Kazinczy a Spielbergen

másikban 9 esztendeig raboskodott Silvio PelUco, a neves költő, aki Börtöneim című művében megrázó szavakkal írta le spielibergi szenvedéseit. Egyetlen bűne volt, hogy egy titkos társaság tagságával vádolták. S egyszerre széles lendülettel mutatja az idegenvezető: Itt raboskodott Kazinczy Ferenc, a híres magyar költő négy esztendeig. Előtte két rablóvezér lakott, akik az ablakon keresztül megszöktek börtönükből.

Megrendülve álltam a hatalmas dohos cellában s egyszerre meg- Jelent lelki szemeim előtt Kazinczy arca. Az első magyar európai horizontú szellem, aki rajongott a szabadságért, $ a magyar művelődést európai szintre akarta beállítani. A magyar nyelvet akarta megújítani s az írók tömegével a magyar szellemi életet átalakítani. Hűvös keskeny arc, okos szemek s lelkes szó. Neki kellett itt senyvedni, éjszakánként állati üvöltéseket hallani, reménytelenül bámulni azt a kis eget, amelyet tetőrácsából láthatott. Ma betemette az idő ezt az ablakot. Isten világossága helyett gyér villanyláng világítja a falakat pillanatokig az emlékezés számára. A német tolmács sebesen fordít s már mennek is odébb, csak mi ácsorogunk még a falak között. A lánc helye is ott van még, vastag, rozsdás karika, "hová talán e gyenge kezek voltak odaláncolva. Emitt a fekvőhely, hová első éjszaka Kazinczy lefeküdt, ruháit gyűrve bölcs koponyája alá. A vezető már türelmetlen, nem érti a vihart, mely most bennünk dúl. Csak néhezen, lépésről lépésre engedünk felszólításának, utolsó pillantásunk már belévész a sötétségbe, mert az idegenvezető leoltja a villanyt. De pár lépéssel odébb már azt az emléktáblát mutatja, amelyet a brünni magyar fiuk állítottak a nagy költő emlékének. Hatalmas márványtábla előtt áll megihiatottan a társaság, mert az egész Spielbergben ez az egyetlen maradandó emléke a rab szenvedésének. A brünni Corvinja, amely ezt az emléktáblát állította, nagy szolgálatot tett ezzel a ténnyel a magyar ügynek. Az olaszok kint a bástya mögött emeltek a bejáratnál hatalmas emlékművet Pellico Silvionak s azoknak az olaszoknak, akik e falak között szenvedtek. Nem véletlen, hogy ennek a szobornak főhelyére a Pokol írója került, mintha ezzel a pokol szenvedéseit jelképeznék az olaszok.

Most már egyszerre szívügyünk lett a Spielberg, érdeklődésünk szemmelláthatóan megnőtt. Most már szörnyű élménynek tűnik fel mindaz, amit erről a helyről elmond a vezető. Talán évek során hozzáköltött valamit ahhoz, amit előad, hinni sem lehet mindent, bár a kinzószerszámok éppen eleget beszélnek. Az ember kergeti el magától a borzalmas képeket, nem igaz, hogy a XVIII. század vége felé az alsó pincesor hidlásában tanyázó patkányokat élő emberekkel etették s talán az sem felel meg a valóságnak, hogy ez a hosszú nagynagy terem, amelyben 100—200 ember is elfért, nélkülözött minden kapcsolatot a külvilággal, hogy örök sötétségben egymás hegyénhiátán voltak az emberek, nem vezetett oda lépcső sem s az étéit s italt úgy dóbálták le nékik a porkolábok. Igaz volna ez, hogy asszonyokat befalaztak, hogy csak a fejük látszött ki s a mennyezetről vizet csepegtettek a fejükre mindaddig, amíg meg nem őrültek vagy él nem pusztultak ottan? S mindezekről egyetlen szót sem ír Kazinczy, hiányzik az a szörnyű emlék teljes e gészében fogsága naplójából. Hogyan lehet ez? A méteres falak elfogták volna azokat a szörnyű