Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-09-01 / 7. szám - Fiedler József: "Sic fata volunt"
Erre sem csillapodóit. A városibírónő eléje térdelt. Térdét simogatta, a remegő vállát. Minden szava becézte, vigasztalta. — No lelkem, én édes eggyem... Odakint már másodszor fújta meg 'kürtjét a toronyőr. Csak akkor nyugodott meg kissé. Ekkor már előtte kuporgott Sára asszony. Fátyolos bóbitája hegyes árnyékot vetett a falra. iEz volt az első, amit égő könny télén szemével látóit. Beleifujla orrát átnedvesedett, csipkés keszkenőjébe és feilsó'hajtott. — Mégis cisak te vagy leghűségesebb hívünk, Sára! Az asszony piros arca most pirosabbra gyulladt. — Ügyé édes egyem! Csak bólintott rá és hallgatott megint. Aztán, nagysokára, maga elé nézve, kezdett beszélni: — Gyengék lettünk előtted, Sára! Asszonyszivünk nem bírta tovább elviselni sok, magáibaifojtott könnyét. Sok volt nékie. Kicsordult. De, hogy éppen előtted csordáit ki, nem szégyeljük . .. Asszony, aszszony előtt ne szégyelje bánatát, mert könnyebb és tisztább lészen az, ki átadja é-s jobb, szenvedést értőbb az,kj áitalveszi a másiknak terhét ... Igaz-é Sára? A városbírómé puha szeretettel csókolta meg kezét, majd bólintott. — Igaz. Izabella megint sóhajtott. — Bizony, nagy a mi keresztünk, aisszonynéném!... Lásd, mióta éltünk vagyon és eszünket bírjuk, úgy kergettük mindég a hatalmat, mint e színes lepkét a gyerek. — Tudod, az amolyan fénylőszárnyú lepkét, amelyik csak ritkán taláiltatik. — Kergettük és nem értük el sehol. Bármennyire futottunk utána, mindég messzebbre száldósott mitőlünk.. Pedig, igen nagyon kívántuk. Zápolya Jánoshoz is azért kötöttük életünket, hogy közelebb legyünk hozzá. Mert akkoron már mindenki azt beszélte Lengyelben, hogy néki kezében vagyon a hatalom ... A színes lepke ... Könnyű, álomszerű mosoly futott most arcára, mikor folytatta: — Miikoron1 követjei, Verbőczy István, Brodarícs uram meg Perényi Péter eljöttek apánk udvarába és magukkal hozták elefántcsontra írott képét, megdobogott szívünk. „Meg lészen kezével a hatalom", eztet gondoltuk... És egész utunk alatt, hogy jöttünk a hegyeken és a városokon át Fehérvárra, csak ez forgott fejünkben. Akikoron is, mikor fejünkre tették a koronát és hívséget esküdtük Zápolya úrnak, csak ez élt miibennürlk: „A hatalom, az aranyszárnyú lepke a miénk 'lészen mostan!" (Elhallgatott. Keze, mely apró mozdulatokkal kísérte szavát, cisüggiedten hullott ruhája sötét bársonyára. A ifailón magasabbra mozdult az asszonyfőkötő hegyes árnyéka. Alatta Sára asszony árnyékszája is megmozdúlt. — És felségedé lett a lepke? Izabella nem nézett az asszonyra, csak az árnyék felé ingatta fejét. — Nem. Aztán megint a falon lévő árnyékra pillantott. De most Sára asz-
