Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-09-01 / 7. szám - Fiedler József: "Sic fata volunt"
szony helyett anyjának, a meghalt Bona királyasszonynak arcát látta a fekete körvonalakban. Ettől felszakadtak leányságánalk ‘régi emlékei. „Mintha asszonyanyámmal beszélgetnék!" Meleg futott fel szívéből a torkába. Lehunyta szemét, hogy erősebbé tegye előbbi gondolatát. „Igen, igen, asszonyanyám mellett vagyok ismét Krakkóviában!" Jó volt most elgondolni ezt. Mert ettől lassan szűnni kezdett az elviselhetetlen szorítás a mellében és úgy érezte, hogy könnyebben kimondhatókiká válnak a szavak is. — Nem. Asszonya lettem, féltett kedvese, de uralkodásban a társa soha. Még akkoron sem érdemesített ország dolgába avatni éngemet, mikoron már trónjának utóda, kicsiny Zsigmond mozdult a szívem alatt. Akkoron is csak cifraságról, ruhákról szólott előttem, mintha ez lenne nékem legfontosabb. Most már majdnem hadarta a mondatokat és sietségében észre sem vette, hogy kihagyta szavaiból a felséges többest. — Pedig akkoron nem volt semmi célja ennek, mivel én gyakorta gyengélkedtem azon időben anyai állapotomban és már igen beteges volt ő is ... Húsz esztendős fiatalságom mellett egy törődött, öreg ember! ... Sokszor úgy szédült, hogy fogni kellett, ha ágyából kikelt. Ha meg olykor többet szólott, mint kellett volna, oly erővel kezdett fuldokolni, hogy nem egyszer aztat hivénk, rögtön bevégezi... Ellhiszed-é» hogy ilyenkor csak irtózattal néztem? Ha jó szót szólottám is hozzá, csak azért volt, hogy nékem hagyja a hatalmat, ha behunyja szemét... És nem hagyta mégse! Hiába hittem, ha meglátja újszülött fiát, rendbe jön tán minden és a gyermek mellett nékem fog adni szabad kezet ország do igájában. Nem adott. Halálában is megtagadta, amit életében nem adott meg. Talán azéit, mert meghalt, mielőtt megláthatta fiát... Elhallgatott. Odakint fegyver cs orréin t és lépések mentek el az ablak alatt. Aztán újból megifujta kürtjét a toronyőr. És hogy elcsitult a kürt hangja, halkan hullott bele a csendbe a királyné szava. — Utolsó akaratja is az volt, hogy Fráter Györgyé legyen a hatalom a gyermek király mellett! A baráté! ... Tágrarántott szemében harag lobbant. Fehér keze ökölbe szőrűit ruhája fekete bársonyán. — Azé a lentről cseperedett senkié és nem enyém, aki erre születtem!... Egyre kirobbanó gyűlölettel beszélt tovább. Martinuzzi Györggyel összekötött életénék minden mozzanatát kiteregette a városbíróné elé. Azzal sem törődött már, hogy az esetleg nem érti meg. Csak beszélt, mintha valami kényszer kergetné, mintha valami láthatatlan hatalom parancsolná, hogy elmondjon mindent, hogy legörgessen a leikéről mindén terhet. Miikor elhallgatott, újra nedves volt arca a könnytől. És füle mellett a fehér gyolcs fejkendő is fél re csúszott. — Én szegény, szenvedő asszonyom! Sára asszony meleg, könnyes arca megint rátapadt a fehér kézre a szék karfáján. Megcsókolta és megsimogatta a keskeny ujjakat.
