Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-09-01 / 7. szám - Kovács Endre: Túl a rosszon
A megnemértettség dühe keserű szavakban tört ki belőlem. — Szeretnék egyszer lerészegedni — kiáltottam — kábulttá, hülyévé inni magam, kifogni a józanságot. Nem bírok, valami átkozott belső egyensúly talpra állít, mint a kis ólommal bélelt pojácákat Az életemben nincs semmi rendszertelenség, nincs kivétel, nincs elsiklás .. . minden úgy megy, mintha egy felsőbb kéz jóelőre elrendezte volna. Láttad azt a kislányt, akivel ma mentem? Hát az egy kolléganőm. Fiatal, üde, mint a nyíló virág, tetszik is nekel, de semmi több. Érted? Semmi több. Nem lelkesít, nem ráz meg és nem tör össze a szerelem, nem bírnék öngyilkos lenni érte, nem tudnám követni ismeretlen utakon... Látod, ez az, amit gépnek nevezek... _ Viszonyod van vele? — kérdezte Fleischmann. Válasz helyett legyintettem. V. Vallomásom kifárasztott és csüggedté tett. Érzem, hogy nincs más mondanivalóm. Ami ezenkívül történt velem, lehet érdekes, de semmiesetre sem fontos a belső megítélés szempontjából. Sokat szenvedtem, de a szenvedések nem tettek más emberré, csak ellenállásomat növelték. Azt hittem, minden erőmmel az egyensúly megtartására kell törekednem s most, hogy elértem ezt az egyensúlyt, megvetem érte magamat ... Tudom, hogy egyedül vagyok ezekkel a gondolataimmal Nem ért meg senki, mint ahogy Fleischmann sem értett meg az imént. Lehet, rosszul fejeztem ki magam; ha költő volnék, verset írnék a szenvedélyről vagy a tenger kékjéről... Fáj a fejem, kábít a sok ital. Körülöttem homályos füsttengerben fürdik a szoba. Az arcok összefolynak előttem s csak egy-egy kiáltás idézi emlékezetembe a hang gazdáját; mintha szakadékból érkezne a szó. Trendelovics vad röhejét különváltan hallom az általános hangzavarban. A zaj nern fáj, sőt zsibbasztja az idegeket. Mintha nem is volnék már ébren, — a tagjaim ösztönösen mozgatom s a szemem riasztja a fény és a füst. Dó elengedni magam és fokozatosan kicsúszni az öntudat karjaiból. Ez az az állapot, amikor a külső világ eseményei már nem a józan szemlélet sűrűjén érkeznek az agyba, itt már furcsa tótágast álló alakok, telt szájak, vinnyogó szemek tolakodnak az előtérbe s az alkohol jótékony gomolyagban tünteti fel az előbb még különlétező tárgyakat. Álom és józanság határán, ime, itt vagyok a tág lehetőségek, a nyesetlen indulatok világában. Félig részegen beállít Müller, a géplakatos, és átveszi az irányítást a hangos társaságban. Veszekedő, rosszindulatú ember, mindenben magának követeli az elsőbbséget. Időnkint eltűnik a városból, hosszú hónapokon át nem hallani róla, ilyenkor járja a városokat és éli a világát. De egy őszi délután, mikor a külváros parkjaiból sárga leveleket hoz a szél, betámolyog a Hársfába, kék munkaruhája van rajta, mintha éppen most érkezne a műhelyből és megkezdődik a nagy beszámoló városokról, ahol még lehet élni munka nélkül is, emberekről, akik egytől-egyig Müller fantáziájában születtek. Müller is abba a galériába tartozik, melyet ifjúságom hőseiből állítottam össze. Az örök megújulás, a törhetetlen akarat, az életéért verekedni tudó' ember heroikus figurája sebhelyes arcával, nyílt kék szemével, okos homlokával. Az egyetlen ebben a veszekedett kocsmában, aki sohasem vett részt vitáinkban.