Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-09-01 / 7. szám - Kovács Endre: Túl a rosszon

Most is bejön az uccáról, a terem közepére megy és bő munkazubbonya alól kihúz egy pár fekete fényes cipőt:

— Negyven korona — mondja.

Ez az ő stílusa!

A többiek körülállják, megtapogatják a finom árút és megindul az alkudozás. Müller hajlandó engedményeket tenni és nagy huzavona után húsz koronáért Vildneré a cipő.

Müller hozzálát vacsorájához, közben szóval tartja a társaságot. Legutóbbi csavargásaiból mond el színes történeteket, melyekből nehéz kihámozni a valóságot. Talán nem is fontos, hogy mi igaz belőle, jófajta malacságokról van szó és az emberek szájában összefut a nyál. Ezeket a történeteket mintha már hallottam volna Müller szájából... Rendszerint póruljárt szakácsnőkről esik szó. akik ráfizettek a bizalmukra s akik bizonyára átkozódva emlegetik Müllert... Csak Springer tud ehhez hasonló történeteket. A régi világban többször becsavarogta egész Magyarországot és útjában sok menyecskével hozta össze a sors. Most tisztára ősz a feje és naphosszat a szentképeivel van elfoglalva... Szidja őket, mint a bokrot, bár belőlük él... Ezer és ezer történet él még bennem, melyeket mind nekik köszönhetek. Ó, tudom, nem valami szép erényes históriák ezek és sosem fogom tovább adni őket, de nekem szépek, mert a fantázia aranypora teszi csillogókká őket. Mert nemcsak tőlük, másoktól is tanultam a Hársfában. Vildner, aki most az új cipő boldogító tudatában minden zaj ellenére is nagyszerűen belemélyed a kottáinak a tanulmányozásába, a művészet, a zene nagyszerűségére tanított meg. Arra, hogy e piszkos földi lét felett van egy szebb világ, melyben sohasem csalódhatunk. Mi ezt a világot fülledt állóhelyek izzadtságszagában élveztük egy önpusztító fanatizmus belső lázától űzve, egy-két koronáért váltva meg a boldogságot. A sápadt, fakó kis kopasz emberke, ki akkoriban cukorkákkal járta a mulatóhelyeket, a zene szárnyain repült egy másik világba, ahol nem voltak veszekedő főnökök, komisz cukorkaárúsok, csak csupa fény, csupa boldogság... Nem lehet elfelejteni ezt az arcot... És tanultam még sok mindent a Hársfában... Prakovszkytól az élet méltóságát, — ahogy ő tudta rejtegetni a nyomort, ahogy szerénykedett, ahogy elutasított magától minden szánalmat, ahogy őrizte, építette magában a saját, büszke életét, az csodálatos volt a nyomor barlangjában. Igaz, egyszer kihúzták a Dunából... sokat éhezett büszkén és önfeláldozón... De ki tudott az ő fájdalmáról?... Trendelovics tanított meg rá, hogy a bölcs ember sosem lázad sorsa ellen és semmi sem történik úgy, ahogy előre gondoljuk, ezért nem szabad becsukni mögöttünk az összes kaput. Lám, szabónak tanult, de évek óta nem látott közelről szabóműhelyt... Piringer a hindu nyugalom elsajátításában volt nagy mesterem. Nem idegeskedni, mondotta, valahová mindenki elérkezik egyszer... Anyja és kis testvére élt vidéken, azokat támogatta és küzdött a földi nyavalyák, a gyomorbaj ellen, mint egy igazi hős, a hétköznapok ismeretlen, csak általam számontartott hőse... A filozófus Brüll megmutatta nekem, hogy halálos betegen is ki lehet tartani a szellem és a lélek rögeszméi mellett. Az örök gondolkodót láttam benne, akit nem némithat el semmilyen csapás, mert eltéphetetlen láncok fűzik őt az Istenéhez... És ezeket az embereket láttam én napról-napra nyomorogni s a szegénység acélfürdőjéből kiemelkedni- mint valami ösztövér csontos óriásokat. Ha most igazságos lennék, külön-külön félre kellene hívnom őket és megjutalmaznom a szeretetemmel. Jó tanítók