Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-09-01 / 7. szám - Kovács Endre: Túl a rosszon
kadtam, de amely úgy él bennem, mint a legszebb emlék, az egyetlen igaz emlék az életről, melyről semmit sem mondhatok. Tudom, hogy az volt a helyes élet, de azt is tudom, hogy ma már lehetetlen volna visszatérni hozzá. Nem is térnék vissza, semmi áron! Azóta beléptem a társadalomba, pozíciót vívtam ki magamnak, nem volt könnyű dolog és minden nap újból harcolni kell megtartásáért. De ma, amikor veled találkoztam, — mert ha nem is köszöntem, láttalak — ma megütött ennek a régi világnak a szele és egy roppant fölfedezést tettem. Nem tudom, van-e értelme kiteregetni az érzéseimet, de azért elmondom Akkor, azon az estén, amkor utoljára voltunk együtt, nemcsak a könnyelműséget öltem meg magamban, megöltem az embert is! — Micsoda szamárság ez? — mordult rám Fleischmann. — Nem szamárság — tiltakoztam fölhevülten, — csak az igazság! Megöltem az embert és megszültem helyébe a gépet. Azóta a gép él, az átszellemesített gép! Külsőleg mindenben olyan, mint az ember, ugyanúgy végzi a munkáját, küzd és verekszik, beszél és ír, gondolkozik és érez — és mégis, valami hiányzik belőle. Mindenben kiváló, mindenben elsőrendű, — de éppen ez a baj. Inkább ne lenne ilyen tökéletes; időnkint mondaná fel a szolgálatot; rokkanna össze egy-egy nagy feladat elvégzése után; zokogna, mint a gyermek, kit mindenki elhagyott; lenne gyenge és gyáva és lenne bátran fölemelkedő; tudna vérezni egy eszméért és tudna hitével vizet fakasztani a sziklából; lenne hősi lázadó, ki fejjel fut a falnak és összezúzza magát az akadályokon; tudna szeretni úgy, hogy egész életét föltenné egy szerelemre s utána csalódva sírva menekülne új csalódásokba; ölné meg magában a gépet, hogy lenne csupa szív, csupa ideg, csupa elmondatlan vágy, gyötrő szenvedés; lenne egészen ember... — Bizonyára sok a pénzed — jegyezte meg a fényképész. Belőlem áradt a vallomás. — Vannak érzések, melyeket már sohasem élek át újból — panaszkodtam. — A gép nem ismeri ezeket az érzéseket; csak egy bizonyos hőfokig melegíti őket, amíg nincsenek ártalmára. Az érzelmek elragadnák az embert, megbénítanák az akaratát, elkábítanák az agyát; a gép mindezt nem akarja. Óh, barátom,, ha tudnád, nekem valamikor olyan nagyszerű érzéseim voltak... egy egész külön világ ... Úgyszólván semmi sem kellett hozzá, hogy valami csodásán könnyű hajóra szálljak s lássam eltűnni az ismerős partokat... Sokszor egy melódia,... egy nyári délután forró lehelete, a frissen hullott hó gyémánt csillogása, egy felbúgó nevetés... Ma mindez nem ragad magával. Az agyam pontos és precíz, mindig tudja, mit kell tennie... Soha egy elbotlás, soha a legkisebb zavar... Belemelegedtem a saját lelkiállapotom ecsetelésébe. Lelkem legmélyéről jött ez a vallomás, mely olyan volt, mintha elárulnám önmagamat. Egész bensőm fájt és égetett, mint valami friss seb. Tudtam, hogy szégyenletes dolgot művelek; olyan titkokat fecsegek ki könnyelműen, melyeket még önmagam előtt is rejtegetnem kellene! Mit gondolhat most rólam ez az ember, akit valaha barátomnak hívtam? Hiszen őrültnek kell gondolnia! Igen, bolondnak, aki azt sem érdemli meg, amije van. Nagy belső szomjúság gyötört; sör nem csillapította. Ezeket az érzéseket még sosem mondtam ki ilyen fájdalmas őszinteséggel. Láttam Fleischmann tágranyílt szemeiből, hogy vallomásom épp az ellenkező hatást érte el. Ez csak jobban felizgatta egész lényegemet.
