Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-09-01 / 7. szám - Kovács Endre: Túl a rosszon

danak semmit. A régi hősökből hétköznapi emberek lettek; tudom, hogy én faragtam ki őket hősöknek s most vállalnom kell a kijózanító évek igazságtevését. Tudom azt is, hogy ami körülvesz, inkább szánalmas, mint csodálatraméltó. Valamikor kincsekkel aggattam tele ennek a Hársfának az ágait és most láthatom, hogy mindez hazug dísz volt csupán.

Egyszeriben elszomorodom. Nem vagyok képes tovább beszélni.

A Hársfa emberei mintha észrevennék rajtam ezt az idegenkedést, elhallgatnak vagy visszatérnek saját szórakozásaikhoz. Egy félóráig esemény voltam számukra, most megszoktak s az élet továbbfolyik, mintha ott sem lennék.

De jobb is így. Szabadon ábrándozhatok egy világról, mely nem az enyém, de melynek csodái és borzalmai néha visszajárnak kísértő emlékként. Érzem, hogy nem tudok szabadulni az emlékezés súlyos következményeitől, egy-két régi képtói, mely ellenáIIhatatlanúI éled újjá bennem és az ifjúságomtól, mely nyomorúlt és hősi volt egyszerre. Már tudom, miért jöttem a Hársfába. Le akarok számolni valamivel, ami úgy ül mellemen, mint a kisértet; tisztába akarok jutni az életem eddigi harcaival, a könnyekkel, melyek régen felszáradtak.

Egy estére vissza kellene térnem a régi életbe, hogy lássam a különbséget.

IV.

— Azon az estén — magyaráztam Fleischmannak — mikor utoljára sétáltunk együtt a Dunaparton, éreztem először, hogy változtatni kell az életemen. Nem tudtam pontosan, hogy mit akarok. Talán megúntam a tétlenséget, ezt a környezetet itt, ezeket a fáradt embereket. Tavasz volt akkor is, jól emlékszem rá, a Duna mellett a hársfa illatozott. Bennünk összegyűlt a nyomorúság. Te arról beszéltél, hogy itthagyod a várost, mely már nem nyújt megélhetést és elmész keletre, ahol még van kilátás üzletre... Tudtam, hogy nekem is változtatnom kell az életemen, ha nem akarok elpusztulni. Mi az életet kissé vadúl éltük; bohémek voltunk anélkül, hogy erre eszközeink lettek volna. Én azonban meg akartam változni. Először is megöltem magamban a könnyelműséget. Akkor kezdtem kimaradni a Hársfából. Nem volt ennek semmi különösebb oka; továbbra is úgy szerettelek benneteket, mint azelőtt, de azt is tudtam, hogy ha nem lesz belőlem semmi, annak ti lesztek az okai. Fájt a szivem otthagyni a társaságot. Ma is azt mondom, az volt az igazi élet, amit akkor éltünk. Igaz, nem volt benne semmi rendszer, semmi terv vagy beosztás: ösztönös élet volt, mely a pillanat hangulataira épített és megvetett minden értelmet. De csupa izgalom volt, csupa belső történés. Emlékszel rá, amikor Prakovszkyt félig holtan húzták ki a Dunából?... Azóta sem éltem át olyan izgalmat. A levegő állandóan feszültségekkel volt telve; nyomorogtunk és éheztünk, de ebéd helyett az Istenről vitatkoztunk...

— És egy napon mégis szakítanom kellett ezzel az élettel. Az ember hosszú évekig él boldog önfeledtségben, beéri a lélek friss élményeivel, de egyszer közbe szól valami átkozott józanság és egyszerre tervezni kezdünk. Sajnálni kezdjük az elpocsékolt esztendőket, szeretnénk mindent élőiről kezdeni. Tudom, mennyire megveted az ilyen életfelfogást; engem sem elégít ki, azért is vagyok itt. Fájna, ha azt hinnétek, hogy hűtlen lettem hozzátok, hogy hálátlanul elfelejtkeztem az együtt átélt napokról, a közös örömökről és szenvedésekről. Hogy mást nem vonz az a másik világ, melytől messzire sza