Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-09-01 / 7. szám - Kovács Endre: Túl a rosszon
is, az arca beesett, kínozza a gyomorbaj, de azért él és talán reménykedik is néhanapján ... Majdnem mind itt vagyunk, mint egyszer régen azon a karácsonyestén, melyet úgy ünnepeltünk meg, mint egy nagy család. De azért vannak, akik hiányoznak. A kopasz forradalmár Prakovszky, a filozófus Brüll és a krisztushívő zsidók vezetője... Megtudom, hogy Köcsög csak néhanapján látogat el a Hársfába és König hivatalnokká lépett elő. A tanító, aki egy időben az egész társaságot pénzzel látta el, állást kapott és megnősült... Lám, valami mégiscsak változott... Lassan körémszövődik a szoba hangulata; az első félóra idegenkedése felenged az ismerős arcok tekintetében. Áll még a sziget, melynek valaha Robinzonja voltam én is. Ezek az emberek most bizonyára keresik bennem azt a régi menekültet, aki kitaszítottan és megvetetten végül is ezer közt a zöld asztalok közt talált menekülést, és keresem én is régi magamat; szeretném levetni magamról a szokásokat, melyeket rámaggatott az idő; a modort, mely nem az én bűnöm, de a világé; a tapasztalatokat, melyek megfosztják az életet minden szenzációjától. íme, újra itt vagyok ifjúságom hősei között, akarom látni őket hősöknek és mártíroknak. S már újból ott érzem magam az elszállt esztendők zavaros vizén, látom imbolyogni, minden pillanatban más oldalra hányódni kicsi sajkám. Tüzes vágyaim, zavaros elképzeléseim — látom — mint vetnek viszhangot a Hársfa lakói között. Az elégedetlenség szenvedélyes tüze forróvá teszi a levegőt, a füstös atmoszféra fojtogató nyomásában harcra, küzdelemre tüzel az indulat. Mindnyájan követelünk valamit az élettől; Trendelovics egy jólmenő szabóműhelyt, Grün egy biztos otthont, Springer minél több szentkép-forgalmat, Vildner szerződést, a tanító tiszta szerelmet, König egy szerény hivatalt, én pedig mindent... Látom magam a viták középpontjában kipirult arccal lázadni minden meglévő ellen s már nem értem azt a régi fiatalembert. Meghaltam és újból születtem s most ezek az emberek rájönnek erre a csalásra. Miért is jöttem közéjük, mit nyújthatok nekik, amivel nem keltem fel jogos haragjukat... Fleischmann a közvetítő, aki beszámol a Hársfa életéről. Ma jó kedve van és szívesen belemegy az ilyen ártatlan szórakozásba. A többiek körülülnek bennünket és megjegyzésekkel kisérik a fényképész zagyva előadását. Egész regényre való történetet kell végighallgatnom. Gondolatban újra végigéljük Brüll temetését s az emlékezések egészen közel hozzák szemeimhez a szerencsétlen öreg alakját, a régi vitákat és istenes verseit, melyeket könyv nélküí szavaltam. Teste és lelke egyaránt beteg volt, az élet utáni mohó vágy azonban egyre késleltette az esedékes halált. Sokat vitatkoztam vele az Istenről fáradt, semmibevesző délutánok során... Téli estéken, mikor a Hársfa ivójában vidáman pattogott a nagy vaskálya, a söntésnél a legionista mesélte kifogyhatatlan háborús történeteit, a sarokban Springer keretezte szentképeit és Piringer sápadt, beteges arca órákhosszat mozdulatlan némasággal meredt egy pontra, — megindultak azok a meddő viták, melyekben mindnyájan kimerültünk. Ennek most már vége, — mondja Fleischmann — az embereket már csak a politika érdekli. — Vége — ismétlem magamban és tudom, hogy ezenkívül még sok mindennek vége van, ami valaha az életünkhöz tartozott. Keresem az emberek ismerős arcvonásait, de — nem tudom, miért — ezek az arcok most nem mon
