Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-06-01 / 6. szám - Manga János: A tűz szerpe mitológiáinkban

A hajnaltűzzel szoros kapcsolatot mutat a Szent Iván tüze, melyet a Napiisten ünnepén, június 24-én hajnalban mutattak be. Ez a szokás még néhány évvel ezelőtt, elkorcsosult formájában a Csallóközben és Nyitra vidékén még dívott, az Ipoly vidékén már körülbelül 30—40 esztendővel ezelőtt eltiltotta a katolikus papság. A Szent Iván-tüzével kapcsolatban Telegdi Miklós egyházi beszédeiben a következőket mondja: „Szent János születésének örvendeznek vala, ennek az örömnek jelentésére szoktanak sz. Iván estin szerte szerent tüzeket rakni, mintha még most is örvendeznének, hogy sz. Jánost Isten e világra hozta." Ezzel szemben a valóság az, hogy a Szent Iván-tüzek eredete a pogány mitológiában gyökeredzik, mégpedig a Napisten tiszteletére, a termés elejéből hozott hálaadó áldozat gyanánt. Ezt bizonyítják a Nyitra vidékéről megmaradt nyomok is, melyek szerint a tüzet négyszögűre rakták, melynek egyik szögén az öreg emberek, másik szögén az öreg asszonyok, harmadik szögén a legények és negyediken a lányok ültek. Ezek a szertartásnál meghatározott elhelyezkedések a régi pogány szertartásokra emlékeztetnek, ahol nemcsak nembelileg, hanem a kor szerint is külön-külön helyezkedtek el az áldozati tűz körül. (Erre vonatkozólag bő anyagot találunk Krohn llmari „A finnugor népek pogány istentiszteletei" c. munkájában is.)

A Szent Iván-tűzének áldozati jellege nemcsak hálaadó, hanem kérő is volt. Egy pereszlényi öregasszony elbeszélése szerint a tűzbe különféle növényeket is dobáltak, miközben azt mondogatták: „Kelés ne legyen a testemen, törés ne legyen a lábamon!" Ugyancsak ezen a tűzön füstölték meg azokat a növényeket, melyeket a kölünféle betegséoek ell^n orvosságul használtak.

Érdekes nyomai maradtak meg a tűzáldozatnak a szegények etetésénél. Az Ipoiy-völgyében volt szokásban, hogy a halott tiszteletére a temetést követő nyolcad alatt a gyászoló házhoz meghívták a falu szegényeit és megvendégelték. Ilyenkor, imádkozás közben elégették a halottnak valamilyen megmaradt ruhadarabját, vagy eszközét, hogy a másvilágon nyugodtan várja a feltámadást.

Ennek a szokásnak rokonvonásával a voguloknál is találkozunk. A vogulok az eltemetett hozzátartozóik számára többször rendeznek halotti áldozatot, melynek legfontosabb kelléke a tűz. A Napisten tiszteletével is találkozunnk északi rokonainknál Graan és Rehn közlései szerint Krohn erről a következőket írja: A nap imádásakor nyírfavesszőből egy kis karikát hajlítottak, melyet állványra helyeztek bálvány gyanánt. A lappok áldozatairól Jessen a következőket írja: A napnak és a holdnak nem volt szabad fekete állatot bemutatni.

A tűzbedobással, illetve a tűzáldozat emlékével a karácsonyi népszokásokban is találkozunk. Egy ipolymenti öregasszony szerint, karácsony szent napján, hogy a tűz is vígan lobogjon, neki is kell adnia maradékból. Pereszlényben, Szécsénkén és Födémesen szokásban van, hogy a karácsonyi morzsa egy részéi elégetik, úgyszintén az aprószentek egy része is tűzre kerül, mert a néphit azt tartja, hogyha ezt az áldozatot nem hozzák meg, a tűz veszekedést szít a családban.

A pogány votjákok az áldozatoknál az áldozati állat nemesebb részeit, a vért, velőt, szívet és a májat szintén a tűz tiszteletére áldozzák fel, a tűzbe vetik. A könyörgő áldozatok alkalmával sört, pálinkát öntenek a tűzre. Hasonlóképen egy darab kenyeret is a tűzbe vetnek. A tűzbevetést az áldozópapok végzik. Észtország délkeleti részén a családfő, aki maga végezte a Mihálynapi