Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-01-01 / 1. szám - Palotai Boris: Illuzió

— Én?! — csattan fel az anyja. — Nem te szekiroztad ki innen? Hisz ha bélkiben hagyod, még most is itt rádiózik a szomszéd szobában... Legalább nem kéne a fejemet törni miiből fogom elsején a fűszerest, bejárónőt fizetni. S még ráadásul ez a mániád a fürdéssel! Lopom én a fát?!

Irma sértődötten a fürdőszobába vonult. Hosszan, csakazértis buzgalommal fürdött. Locsolta, pacskolta magát, le-lebukott a vízbe, prüszkölve viháncolt, pórusai mohón nyelték a szagos vizet, úgy érezte, nemcsak a bőre mártodik meg, hanem belül is felujul, megszínesedik ... Csak öntötte, szórta a fürdősót, még több illatot akart, tékozolva zúdította az üveg egész tartalmát a vízbe, s szinte mámorosán feküdt e szaghullámban. A fürdőszoba alamuszi világításánál opálos fényben ragyogott a bőre, nedves ujja dadogva simogatta vállait, lecsúszott a mellére, amely most duzzadtan bóbiskolt, mint egy csecsemő, ha teleszíjja magét tejjel ...

Halk csodálkozással barangolta be teste vidékeit s mintha valami új tájat látna, gyermeki képzeletének színes tündérkertjét — rátalált, repdeső sikollyal felujjongott...

Nem, nem lehet most itthonmaradni ezzel a bőrébe préselt illaí- 1al, feszülő vadonatúj testtel. Magára ráncigálta a ruháit és nedves hajjal rohant ki a szobából, ki a házból...

Márciusvégi este volt, a rügyek aranybarna fejjel fúrták kifelé magukat s könnyű fűszeres szél bodrozta a pocsolyákat. Irma letépett egy barackfaágat és combját csapkodva szaladt végig az utcán ... Hová menjen, kinek mutassa meg magát most, hogy ilyen remegőfriss, ruganyos?!

Műnk úr! Úgy ködlött fel hirtelen Műnk úr alakja, mint egy álomlovagé! Persze, hogy ő... csak ő... Hiszen bizonyosan várt rá a tegnapi séta után... Hogy hozzádűlt, ráhajolt... De nem mert még szólni... Tudja', vele nem lehet csak úgy egyszerűen... Ö néhai Berecz láblabíró leánya, nem holmi lutri gépírókisasszony ... Neki kell megadni a jelt, megtenni az első lépést. A szeme viszketett az izgalomtól, s mintha hátulról üldözné valaki, riadtan, botladozva, áléit szeméremmel dűlt be Műnk úr ajtaján.

A férfi éppen borotválkozott, szappanhabos arcát bosszúsan fordította hátra.

— Ki az?

Irma lihegett. — Csak én ... én vagyok.

— Mi történt, az Istenért?

— (Eljöttem, — mondta Irma és szíve egyszerre a combja tövében dobogott. Pár lépést tett Műnk úr felé, karját kinyújtotta, vágyó, esetlen mozdulattal.

— Nagyon kedves, — hümmögött Műnk úr. Két ujjával óvatosan felemelte az orrahegyét, és a kést tovább huzigálta az arcán.

— Vége a büszkeségemnek, — suttogta Irma s szavai forrón páráztak a szájában. — Én is nő vagyok ... nekem is jogom van az élethez.

— Minden bizonnyal. De mért mondja ezt pont nekem?

A mennyezet mintha leereszkedett volna, Irma meghajlott háttal