Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-01-01 / 1. szám - Tamás Lajos: Selyempillangó

állt a szoba közepén, a csillár, a falak, a nagy barna ajtó rá akart zuhanni ...

— Nna?

Semmi hang, csak a borotva csusszan az érdes bőrön.

— Halljuk, Irma kisasszony, halljuk ... S miféle ág az ott a kezében? Tatáin reklámot csinál a tavasznak?

Irma arca megrándul, vonásai éles ráncba futnak össze, kezével odakap, mert szinte fáj ez az élesség.

— Az esernyőmért jöttem, — mondja üres hangon.

S míg Műnk úr türelmetlenül kotorász a fogason klott-esernyője után, lopva megszagolja a bőrét.

A 'fürdősó hízelgő illatát már nem érzi, savanykás ázottruha szag csavarja az orrát. Tájékozotlanúl körülnéz, aztán féloldalasán, öregesen csoszog kifelé —•-------TAMÁS LAJOS:

SELYEMPILLANGÓ

A november csatakos csókját letörlöm arcodról s a szemedbe nézek.

Köszönöm, hogy ezen az őszön hitet adtál

s megnyitottad zsilipjét a végtelenségnek.

Eddig úgy vándoroltam feléd, mint délről a szél, ha becézi a tavat.

Csak álmodtál lelkem bércei közt s mint dúcot

a galambok, röpködtek körül ia szavak.

Több vagy, mint dúc, több vagy, mint tó, a lelked néz rám befalazva.

Megöltük már az álmodást is és akarjuk egymást nem hívó szóra, enyelgésre, de parancsra.

Selyempillangó, kibontottalak héjjadból, hogy engem lássál.

A fekete őszben ezüstösen repülj, újjongj, mert kerestelek és megtaláltál.