Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-06-01 / 6. szám - Vajlok Sándor: Petőfi és a cseh irodalom
szele, programmja, amelyben sok rokon vonás van a korabeli cseh irodalommmal. Ebben a pontban a cseh és a szlovák irodalmi fórumok álláspontja ellentétes. A cseh írók pozitív álláspontját (minden egyes kijelentésük Petőfi nemzeti jellegéről tagadása a szlovák felfogásnak) a szlovák negatívval szemben a későbbi, (a háború utáni) szlovák irodalmi kritika azzal magyarázza, hogy a cseh írók és a közvélemény nem tudtak a költő szlovák származásáról és renegátságáról. Mint feltevés helyes ez a megállapítás, de csak részben. A cseh írók ugyanis mindenben szolidárisak voltak a szlováksággal, politikai küzdelmeikben segítették őket és helyzetüket nem egyszer tárták fel az európai és a cseh közvélemény előtt. Ez logikusan vonatkozna a Petőfi-kérdésre is. Azonban a cseh vélemény nem így nézte a kérdést, illetve a költőt, mint a szlovák. Mértéke elsősorban esztétikai, amely mellett a nemzetiségi szempont után nem is érdeklődik. A német életrajzok nagyobbrészt szerb eredetűnek mondják az eredetileg tz-vel írt Petrovics családot. Szerintük azonban a szerbség, illetve a szlávság faji és jellembeli ereje Petőfiig nem tudott eljutni, mivel már atyja is kiszakadt belőle. A cseh írók is átvették ezt a véleményt és vagy nem törődtek vele, vagy pedig szerb eredetűnek írják. A közvéleménybe így ez a felfogás szivárgott be. Ebben az esetben a renegátság nem ismerése tényleg érvként kezelendő. Ez azonban csak mint feltevés, elmélet fogadható el, mert a pozitív megnyilatkozás mellett vannak kultúrtörténeti dokumentumok, amelyek ennek az ellenkezőjéről beszélnek. Ezek szerint, ha tudtak is Petőfi szlovákságáról, azt nem ítélték meg úgy mint a szlovák irodalom. Nem láttak benne okot arra, hogy a költő hatását kikapcsolják és a fordítások ellen védekezzenek. Nem láttak benne semmi sérelmet a szlovákságra, aminthogy nincs is; magyarságát befejezeit ténynek vették és annak kifjezését lelkesen értékelték. Az Osvěta (Művelődés) 1899-ben, tehát a költő halálának 50. évfordulóján, ezt határozottan kifejezésre is juttatja, amikor a Slovenské Pohľady (Szlovák Szemle) negatív álláspontja felett nemtetszését nyilvánítja, „.„.de a nagy művek a minták keresése ellenére is nagyok maradnak; a szűklátókörű kritikusnak ez a munkája olyan, mint amikor a kis nemzet jelentkezik dicső fiai után, akik más nemzet talajára léptek át. Ezért hiába reklamálja a Slovenské Pohľady Petőfit (bár 1835- ben még szlovákul gyónt és az áldozáshoz Kollár János készítette elő) amikor leghíresebb költeményében büszkén hirdeti: Magyar vagyok! (Petőfi ismertségére jellemző, hogy ez a vers csehre akkor még le sem volt fordítva és a cikk írója tud róla) és hiába keres szlovákizmusokat Madách Ember tragédiájában! „Elfajzottak — Magyarok maradnak!" Eszerint tehát nemcsak szlovák származását, hanem még az elmagyarosodás körülményeit is ismerték, amivel a első érv tudományosságát végkép elveszti. Azonban a nemzetiség ismerete után-sem helyezkedtek szembe vele, sőt a fordítások csak most szaporodnak el. Ekkor fordítja Vrchlický, a legnagyobb cseh költő Petőfit. A háború utáni cseh nyelvű Petőfi-ismertetésekben, — amennyiben voltak — (inkább csak lexikoni ismertetés és a születési centenárium vékony visszhangja), a szlovák negativ álláspont lett általánossá. Igaz, hogy a cikkeket nagyobbrészt szlovákok írták. Mindenütt előtérbe kerül a származás és „elfajzás", de most már ritkán tendencia nélkül. Az egyik lexikon azt írja róla, hogy minden nem magyar nemzetet gyűlölt, a ,Tigris és hiénában" pedig a szlávok
