Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-06-01 / 6. szám - Szilárd János: Tücsökszó
hogy a tücsök /időköziben sok, nagyon sok apró kis tücsöknek ad életet... Ha az ember bement az istállóba, úgy pattogtak körülötte a tüosikök a szalmán; minit a jégeső. Egyszer ia sajtárba is beleugrott valamelyik fejés közben s a reggeli kávéval Mari szakácsiné majd lenyelte szegényt. A konyha éls az istálló között ettől kezdve igen feszült lett a viszony. Csak igen néha és akkor is nagyon kimértem érintkeztek. Mari szakácsiné belökte az ebédet az istállóba és azt mondta, ne, te futóbolond, Gyurica pedigi letette a sajtárt a konyha küszöbére és bekiáltott, hogy vén kotlóstyúk, itt a tej! A konyha és az istálló között kitört háborúságnak elsősorban én ittam meg, a levét. Ezelőtt Gyurica minden este bejött a konyhába, térdére ültetett és mesélt nekem. Madarakról, mókusókról, gyíkocskákról, bogiarakról, még a virágok szivéről és sóhajtásáról is hallottam különös történeteket félálomban, de aztán ... a konyha és az istálló között kitört a háború s én — szüleim hallgatólagos jóváhagyásával — vacsora után át-étszökdöstem az istállóba. Életem legcsodálatosabb estéi voltak ezek. A tehenek olyan puhán kérődztek, mintha bársonyt rágtak volna. A juhok, ha félénken fel-felibégettek, mintha énekszót hallottam volna messziről. A házinyúlak úgy jártak-kelték a vízhordó csacsik lábai között, mint kotlóstyúk körül a kis csibék. És a tücskök úgy muzsikáltak, dúdoltak, danoltak és harsogtak, mint egy hatalmas orgona. Akkor még nem gondolkoztam ilyeneken, de ma már hiszem és vallom, hogy a világ Megváltója nem született véletlenül istállóban... Életem legcsodálatosabb estéi voltak ezék. Még ma is látom az olajmécsest, amint hosszú füstpántlikájával megllibbent és különös árnyakat vetett az istálló falára. Még ma is érzem a mély illatot, mely a szénának, az olajmécs barna füstjének, a melegnek s a jóllakott állatok nagy nyugalmának sajátságos vegyüléke voílt. Gyurica arca is előttem lebeg ősz hajával és örökifjú szemével, melyben őszintén mutatta minden gondolatát, valamint magamat sem felejtem el soha, aki az olajmécs röpdöső világánál napokon keresztül lankadatlan buzgalommal keregettem a tücsköket. Végre az egyiknek elkaptam a hátsó lábát és felujjongtam: — Megvaan !... Gyurica, aki eddig a fonott ágyon ült és mosolyogva kisérte ügyetlen mozdulataimat, talpra szökött. —< Miit akar vele? — Hazaviszem. — Hova? — A hálószobába. — Minék? — Hogy muzsikáljon! —< Aiz más, — szólt Gyurica. Megsimogatott és a vergődő kis bogárral egymásra fordított két tenyeremben; át kisért az udvaron. Mikor -a, ih á l ószob áiba be lép tem s a tü csköt észrevé tl enül elengedtem, édesapám már feküdt. Feküdt s a Köztelek mezőgazdasági elmefuttatásait olvasta látható élvezettel. Aztán lefeküdtem én is.
