Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-06-01 / 6. szám - Szilárd János: Tücsökszó

kát, és ha valaki idegen' mondaná, nem hinném, de maga Verőn beszélte, ki egykor dajkám volt: az öreg cirmos az ecetfa alatt egy félmeztelen verébfiókát talált, óvatosan a szájába vette, felment vele a fára és visiszaitette a fészekbe, ahonnan szegény kis állat a földre esett.

Lelhet, hogy elfogult vagyok s Gyurica alakiját túlzott csodálattal nézemi a harminc esztendő távolából, de ma is úgy érzem, a különös csavargó megjelenésével valamiképpen tisztább és jobb lett a házunk.

A tisztaságot éis jóságot elsősorban magamon tapasztaltam. Azelőtt különös előszeretettel bosszantottam az állatokat, sőt volt egy kis ratler kutyánk, ezt merő kiváncsi ságiból1 — hogy mi van benne — ki akartaim fordítani. A rettentő sivalkodásra elősietett édesapám és kegyetlenül megrakott. Más alkalommal az egyik vízihordó szamár fülébe cserebogarat tettem. A szomszéd faluból hozták haza. Minden macskát meghajszoltam, minden fészket kiszedtem s> az egész környéken nem volt tyúk, mely a gumipuskámtól ne sántított volna.

Gyurica megjelenésével ezeknek a szórakozásoknak egyszeriben végesziakadt. Még ma sem vallottam be szüleimnek, de most töredelmesen beismerem, hogy amikor az egyik vízhordó szamarat minden ok nélkül, merő kegyetlenkedésből megütöttem. Gyurica megfogott, kötőfékeit csavart e nyakamra' és odakötött a jászol elé.

— Most én leszek az ifjúr s az ifjúr lesz a szamár! — mondotta Gyurica, azzal megsuhogtatta az ostoromat és verni kezdett.

Még osak nem is ordítottam. De a legnagyobb szégyen akkor ért, amikor a vízhordó csacsi, akit az imént inzultáltam, áttolta hozzám a korláton a fejét és puha gombájával megcirogatta az arcomat. .

★

Kitav aszódott.

Ekkor én már Gyurioával nagy barátságban voltam. Kettesben jártunk a mezőre legeltetni, hajnali kakasszó idején már együtt vettunk s az esti harangiszó nem egyszer Gyurica ölében talált. Ha elaludtam a mezőn, így vitt haza.

Világért sem akarok tanítóim és tanáraim ellen véteni, de ez a nyár életem legnagyobb iskolája volt. Ekkor ismertem meg, és tanultam megbecsülni a világot minden élő és élettelen formájában.

Gyurica egy alkalommal iké zenfog ott, bevitt a tocsogóba és megmutatta a btbicfé sziket. Emlékszem, apró, meleg, szeplős kis tojások voltak benne sí az öreg' bíbic ott jajveszéikelt a 'fejünk fölött.

— Ahány tojás, annyi kis szív, — mondotta Gyurica s valami különös öröm és derű jelent meg az arcán. — Ahány kis szív, annyi kis élet. Ahány kis élet, annyi kiáltás a levegőben ... Hát nem lenne kár ezeket a tojásokat össze törni? ...

Visszafelé azon gondolkoztam, hogy milyen szomorú lenne a levegő, ha nem kiáltoznának benne a madarak.

így ismertem meg az ürgét, a vakondot, a csigát, a halat, a rákot, a földi gilisztát, melyet Gyurica a világért sem engedett eltaposni, a felhőt, melyről megtudtam, hogy nem egyéb, mint a folyók és tengerek sóhajtása, az esőt, mely a harmat, a forrás, a patak, a folyók, a tengerek és felhők formájában örök idő óta kering és sohasem tudhatjuk, hogy arcunkat a zápor melyik világrész harmatjával vagy tenge