Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-06-01 / 6. szám - Szilárd János: Tücsökszó
SZILÁRD JÁNOS: TÜCSÖKSZÓ 'Bénka'számyálban lakcím s éjszaka, mikor a város elcsendesedik és a ház elpiihen, mindig tücsökszót hallóik a. messzeségből. Halkan, fátyolozotitain, vékonyan, néha már nem is 'hallom, csak úgy vélem hallani. Olyan ez a tücsökszó, mint úszó ökörnyái az októberi tarló fölött. Az ember látja és mégsem látja. Ha felcsillan, látja, hogy van és száll ismeretlen tájakról ismeretlen tájak felé, hia pedligi nem látja, akkor maga elé képzeli. Igen, hazamegyek, lefekszem, befordulok a fal felé, egyszeresek a nagy csöndességben és a nagy sötétségben megszólal valahol egy tücsök. Prü, prü, prü ... Ilyenkor elmosolyodom és egy orvosi könyvre gondolok, melyben az áll, hogy ha az ember sok munka és sok lárma után pihenni akar, akkor a munka és a lárma visszhangot ver a lelkében és megcsendül a füle. Hiszen ez oly természetes. A felzaklatott idegzet nem tud egyik percről a másikra elpihenni. Igaza van ennek az orvosi könyvnek. Tökéletesen igaza van. Természettudományi alapon mindent meg lehet magyarázni. De míg! az ember mosolyog s természettudómányi állapon mindent megmagyaráz, ezalatt valahol meszsze, nagyon messze, halkan, fátyolozottan és vékonyan megszólal egy másik tücsök ... Aztán a harmadik ... Aztán a negyedik-... Félóra múlva tücsökszótól zeng' az egész világ ... És mi ott járunk a nógrádi lanikás mezőkön harmatos fűben, illatos szénában, derékig virágban, nyakig boldogságban a sánta Gyuricával. ■k Hogy ki1 volt Gyuriba? Gyurica kezdetben vándorlegény volt s úgy került hozzánk mindenesnek, hogy a toprongyos csavargót egy őszvégi estén beverte házunkba a vihar. Odakint dühödt orkán tépte a fákat s a fekete égből fehér kíls. pelyhek kezdtek hullani. Mikor Gyurica belépett a konyhába, úgy csinált, hogy hú, és egész testében reszketett. Az arca és a keze vörös volt, mint a rák, lilára dermedt körmök fityegtek ki a cipőjéből, melyen már csak iimitt-amott lógott egy kis bőrdarab. Nagyon szánalmas volt Gyurica ezen az őszi estén. Édesanyám megsajnálta és lágy kenyeret, meg; forró tejet adott neki. Gyurié a leült a konyha küszöbére, beteg jobblábát — mert sánta volt — maga alá húzta, s míg én, ki akkora lehettem, mint egy csizma és a kutyák, kik számosain voltak, néma csodálattal körülseregilettük, ő mosolygott és boldogan evett. Ma már harminc év múlt el Gyurica emlékezetes látogatása óta, de mégi mindig előttem lebeg- a forró tejjel, a puha kenyérrel s a kétoldalt kidagadt, ragyogó pofájával és ma is meggyőződéssel vallom, hogy e pillanatban Gyurica volt a világ legboldogabb embere.
