Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-06-01 / 6. szám - Morvay Gyula: Pálinka

üdvözlésére siet. Már messziről leveszi kalapját, mint most és hangosan köszön:

— Alázatos szolgája, jóreggelt tekintetes intéző úr!

Az intéző ilyenkor, mint legtöbbször nem is fogadja a köszöntést, hanem mindjárt szidással, korholással, vagy paranccsal kezdi:

— Mennyi van még a pasztádból?

— Délután négyre készen leszünk tekintetes úr.

— Négy-re-e-e?

— Igen kérem, négyre.

Az intéző csizmaszárán megesettem a nádpálca és előrelépett. Nem is nézett a pallérra, hanem valahová a fűzfák közé és katonásan mondta:

— Déli 12-re készen lesznek, érti? Utána a répaásók bemennek a szeszfőzdébe, ott lesz dolguk a hét végéig; érti? Mondja meg az embereknek!

Erre nem lehetett mit felelni, itt nem volt helye megjegyzésnek, ellenvetésnek, kérésnek, vagy más ilyesmi egyszerű emberi dolognak.

Az intéző hátrafordult és a tábla széle felé ment. Néha egyet csapott a hantra, vagy újra csizmáját csettintette meg a nádpálcával. Egy pillantást vetett a füstölgő szántógépekre, egy másik pillantás a renzia felé: vájjon még nem lehet vadászni? Elég késő az ősz, de kevés a vad. Partner sem akad.

— Egyre kevesebb lesz errefelé az úr. Se kártya ..., se vadászat. Semmi, semmi.

Felszállt a hintóba. A féderek egyet nyikordúltak, lábai alá csapta a kockás takarót és egy szót sem szólt. A kocsis már tudta, hogy a majorba. Ha nincs külön parancs, akkor irány a major. Sima álián gördültek a kerekek. A járatlanság, a csend birodalma ez erre. Csupán a fordulónál, a tábla sarkánál hánykolódott egyet a hintó. Az öreg apacsról lecsuraott a víz és megállt az úton. Tavaszkor aztán kiszáradt és egy-két kocsinyom hantot vágott a puha földből. Száz méterig ez az egv rezzenés volt, de most azután újabb száz-kétszáz méter jön, hogy egyetlen hant nem ikerül a rúgok alá.

A pallér visszament a répaásókhoz. Kihúzta botját és szó nélkül nézte a motollázó, répát ásó műnk ás töm eget. Azok nyugodtan beszélgettek.

— Mit beszélt? — kérdezte nagysokára az egyik napszámos.

— Keveselte? — tette hozzá a másik.

— Talán egy kis szivarvágót, vagy bagót hozott? — tréfálkozott egy harmadik.

Erre nevetés tört ki. Az emberek között végigkúszott a jókedv. Minden napszámost megérintett a jókedv árama, mindegyikükön végigrezzent és addig nem is ült eljmígcsak az egész sereg nem mosolygott.

— Egyiket sem — mondta a pallér. Most nem mondhatom különkülön. Majd tízórai pihenőkor elmondom, hogy mindenki hallja. így százszor kellene elmondanom.

— Igaz, igiaz.

— Ügy van.