Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-05-01 / 5. szám - Szinház - Muhoray Elemér: Budapesti bemutatók

nia mégis megborzad s az öngyilkosságot ajánlja neki, amit a lelki-testironcs Orin el is követ. A sors a negyedik Mannonon is beteljesedett. De Lavinia végzete talán még kegyetlenebb. Egyedül marad és a Mannon kastély ablaktábláit, ajtaját magára szögezteti. Hogy sorsa „beteljesedik", az nem is lehet kétséges.

Kibírhatatlan rémdráma lenne ebből az ,anyagból", ha nem olyan zseniális író dolgozta volna fel, mint O'Neill. Ha nem volna e mögött a lázitóan, szenynyesen meztelen darab mögött egy csodálatosan biztoskezű léleksebész — az író. És ha nem lenne ebben a darabban valami hátborzongató és mégis tökéletes igazság. — így az ötórás elő adás és minden kiváltott ellenszenv ellenére is lenyűgöző.

A darab megírása drámaírói bravúr. Nincs egy felesleges szó, egy mozdulat, vagy szereplő. Mindenből csak a „letisztított" lényeget kapjuk. Amerikában a múlt század eleje lehetett az újvilág középkora. Talán csak akkor kezdődött ott, a „rablólovagok" elnemesítése, illetve Amerikáról lévén szó, elpolgáriasodása. Ki tudná azt most már, hogy honnan s hogyan eredt el a bűn, mely a Mannon családban a vérfertőzésig olyan teljesen kivirágzott és beérett?

O'Neill az író, mint a mindenkori társadalmok örök bírája lép fel, a bűnökben legféktelenebbül tobzódó Mannonők ellen. És kegyeden, de igazságos biró. Minden kibuivót, minden szabadulási lehetőséget megtagad tőlük és az utolsó s talán legbőnösebb Mannonnak a megváltó halál helyett csak az élve eltemetkezést engedélyezi. És olyan eleven írói erővel képviseli az igazságot, sújt és büntet, hogy még vitába sem lehet vele szállni. Ahol itél s gyilkol, ott a halál már a magasabb életrend szerint is elkerülhetetlen.

Talán csak az lehet vitás, hogy kell-e a mai társadalom elé olyan tükröt tartani, melyből a teljes lelki és erkölcsi felbomlottság és a halál vigyorog viszsza? Miért írta meg O'Neill az Amerikai Elektrát? Mint a Nobeldíj érdemes tulajdonosának író'művészetét, drámaszerkesztő zsenijét nem kell már fitogtatnia. Bizonyára még nem merült ki sem, hogy írói játékot űzzön. Sőt régebbi művei még az alól a vád alól is felmentik, mint hogyha ember, osztály vagy társadalomgyülölet fűtené. Sokkal valószínűbb, hogy művészete erejében bízva, felnagyította a dráma erkölcsi és érzelmi motívumait, hogy — mivel Amerikáról is szó van — láthatóbb legyen.

A Nemzeti Színház az összevont előadással olyan hatalmas munkát vállalt, hogy már maga a puszta tény nagy teljesítmény. Legfőbb rész ebből is a rendezésre hárult. Kár, hogy a rendezés még ennél is többet vállalt, igyekezett minden erősebb drámai jelenetet még_jobban felhangolni. Bizonyos, hogy kevesebb rendezői buzgóság többet használt volna a drámának. Ez a rendezésbeli túlzás a színészek fizikai erején amugyis túlérő teljesítményeket még növelte. Szerencsére egyik nagy jelenettől a másikig adódott néha any nyi szünet, hogy fizikailag ís kipihenhették magukat. Bajor Gizi pl. több mint három órát töltött színpadon. De Makkay Margit és Tímár József sem sokkal kevesebbet. Tagadhatatlan, hogy ezekben a remek szerepekben így is kiváló teljesítményeket nyújtottak, de ennyi szereplés még a legragyogóbb színészből és legremekebb szerepből is sok. Míg a fáradtság el nem lepte őket és a közönséget egyaránt, addig hiánytalan és nagyvonalú élvezetet nyújtott az előadás. Csortos, bár a haláljelenésben — pedig ez nem a már színpadom megszokott elhalálozási jelenetek közé tartozott — felejt hetetlent nyújtott, egyébként nem találta el szerepét. Hosszú Zoltán jelenései ivottak a legjobban elosztottak, de ettől eltekintve is, játékban, hangban, formában ő volt az előadás legkellemesebb meglepetése. Lehotay és Szörényi élénk és tiszta színfoltokat jelentettek ebben a sötét és komor drámá bán. Urayból Adam Brant szerepéhez éppen a legszükségesebb kellékek hiányozták. Az írót néhány szereplőn kívül talán legjobban megértették Varga Mátyás, ki a díszleteket és Nagyajtay Teréz, aki a jelmezeket tervezte

SZÉP ERNŐ VÍGJÁTÉKA A VÍGSZÍNHÁZBAN.

Az Amerikai Elektrával szemben, amely a legfelfűtöttebb egyetemes szemszögű színpadot s az erőteljes drámai játékot jelentette, a Vígszínházban „Háromlevelű lóhere" című újdonsága nyújtotta a minden izgalomtól mentes, édeskésen gyönge, finomkodó általános európai színpadot.

Szép Ernő költői jellegű vígjátéka erősen emlékeztet azokra a városi utcákon árusított virágokra, melyek már