Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-05-01 / 5. szám - Tamás Lajos: Reményik Sándor

TAMÁS LAJOS:

REMÉNYIK SÁNDOR

A lelki isme rét, a kötelességtudás és az érzékenység költője Reményük Sándor. Nem véletlenen múlt a választás, hogy a kisebbségi lírikusok Iközül elsőnék kapta meg a Baumgarten díjat. Ha Reméinyik verset olvasunk, mindig ott érezzük a háttérben a kisebbségi élet mélybevágó élményét, tapasztalatait, tanulságát.

Nem a mi dolgunk igazságot tenni,

A mi dolgunk csak: igiaza'bibá lenni — írja és ez igazaiblbá-levés, a költő belső mondanivalójának és külső magatartásának kínos figyelemmel őrzött harmóniája határozza meg írói pályáját. Az erkölcsi tartalom épolyan fontos nála, mint az esztétikai érték. Reményüket nemcsak a vers, hanem egyéniségének ez a külső, szuggesztiv ereje Is segítette a népszerűség elérésében. Ha az államifordlulat utáni esztendőkre emlékezünk, akkor az ő verseit épúgy tömegmozgató erőnek kell tekintenünk, mint pl. Szabó Dezső „Elsodort falu" c. regényét. A frissen vonagló magyar fájdalomnak legmegráz óbban síkoltó hangját szólaltatta meg és nagy érdemié, hogy művész tudott maradni a szónoki kifejezés könnyű súlyú emelvényén is.

Akárhonnan közelítünk feléje, mindig zárt egyéniségénék falaiba ütközünk. Ösztönös lírikus, aki mindig frissen, éiményszerűen alkot mondanivalójának fény- és árnyoldalaival együtt. Kifejezése világos és pontos, de talán nem ismeri eléggé a félig rejtett szó zamatét. Versei könnyedén, engedelmesen suhannak tudatunkba akkor is, amikor járatlan útakra szeretnénk kapaszkodni. A logika gépezeténék ez a hibátlan működése nyomja el benne többször a teremtő Ihletet és hervasztja néha zörgő szavakká a vers tiszta zengését.

Tulajdoniképpen kettős arcú a költészete. Az egyik abiból a nyomból fakad, amelyet Juhász Gyula magáiba süllyedt imélabújia fakasztott a magyar talajon, a másik pedig sors testvéreire néz, akikkel közösséget érez és akiket tanítani alkar.

Költő vagyok.

Kié vágyók?

— Hiába nékem szegzett fegyverek —: Először Istené, Aztán önmagámé, Aztán a tietek.

(El ef áintcson ttorony 1931 -(ben.)

Néha leheletszerűén gyöngéd verseket ír, máskor meg dübörög1 a pátosz mondanivalójában és ódal szárnyalással röpít a magasság felé. Lellkének lényege a tétovázás; az erő, a szilárdság és a biztonság után való szinte nőies vágyakozás. A kétség mardosása aláássa kiönértékelését is és ebiből születnek meg ilyen sorai: „A Fény felségét, csak felszínem fogta, és mégis napnak hitték engemet." Ennék a léleknek