Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-05-01 / 5. szám - Mártonvölgyi László: Juhász Gyula Szakolcán
Általában rengeteg nyomot hagyott a nagy magyar poéta tollán Szakolca! Egy kis tanulmány keretében ki sem lehet mutatni, önmaga jelentette ki Szombathy Viktor előtt: „Szakokén írtam a legtöbb dolgomat — ez az idő volt vallásos misztikus lírám korszaka. De életemnek ez a sorstragédiája, hogy nem akartam sem pap, sem tanár lenni. Egész életem válsága rejlett ebben, mindig félembernek éreztem magam. El tudja képzelni, mit jelentett ez magamfajta embernek! Nem találtam magamra, nem találtam egyensulyos életre. Nincs magyar író aki annyiszor akart öngyilkos lenni, mint én . . ." Működésének nyomát megtaláljuk Szakokén is. Az 1913-as évi értesítőt Juhász Gyula tanulmánya vezeti be, „Poétikai tanításom kis tükre" címmel. Szakokai tartózkodására jellegzetesen mutatnak rá igazgatójának Dr. Resch Aurélnak róla írt sorai. „Két évet töltött Szakokán a magával meghasonlott költő. Kedvelt tagja volt a városi társadalomnak. Mint a tanár kartársainak jó barátja tanítványainak rajongásig szeretett mestere. Mint embernek tisztelet és megbecsülés volt osztályrésze szerénysége miatt. Irodalmi nézeteit és művészeti elveit oly elragadóan tudta előadni, hogy hallgatóit akaratlanul is meggyőzte. Két évet töltött Szakokán ... a harminc éves férfi életéből ez egy parányi rész volt, de tartalmas, emlékezetes. Itt jutott költészete bizonyos nyugvópontra, itt érte el polgári foglalkozásában a rendszert. A tanárság legprimitívebb anyagi gondjaitól megszabadította. Szakokai tartózkodása alatt „Dalok a végekről" címen a verseknek egész sorát költötte. Érzékeny lelke óriási csapásnak tartotta, hogy neki, az alföldi embernek ott kellett élnie messze szűkebb hazájától, szeretteitől, irodalmi alakok társaságától. Elhagyatottnak érezte magát, panaszkodott, elégedetlenkedett. Ezek az érzések Szakoka nagy múltjában, ódon külsejében, régi kolostoraiban, hánytatott történetében elmerüli tudó és szerető lelkén át igen gyakran megszólalnak. Szakokai ihlet Íratta meg vele azt a költeményt is, mellyel 1912-ben a Bu- Iyovszky díjat nyerte meg. Szeretettel kutatta nagy költőtársának a szintén szakolcai Gvadányi Józsefnek emlékeit. Poétikus hangulatú tanulmányában foglalta össze a „Peleskei nótárius" vitéz szerzőjére vonatkozó adatait. (E munkáját nem adta ki.) A beteg költőt a szakokai diákgyerekek ismerték legicbban. A kis fiúk a kifogyhatatlan és tálálékony mesemondót szerették benne. Mindig tudott a kis szlovák gyerekeknek olyanról beszélni, amiért testestül-lelkestül rajta csüngtek." A meghasonlott lelkű költőt Szakolca még komorabbá tette. A „Holnap" munkatársát, a Petőfi társaság Bulyovszky díjával kitüntetett költőt Szakokán az önképzőkör vezetésével bízták meg. Ennél vaskosabb tréfát szatirikus sem csiholhatott volna ki! A lelki meghascnlottság végig kisérte egész életét. 1914-ben golyót röpített szívébe, de a golyó szíve felett megakadt és haláláig szíve felett hordta. Aztán jött a háború, mely négy évre sárba taposta az emberiség, a humánum minden eszményképét melyekről a költő mindig énekelt. A költő lelke egyre jobban meghasonlott, elvonult szülővárosába Szegedre s az emberektől teljesen visszavonultan élt tovább. Gyötrő anyagi gondok, ideggyógyintézet, öngyilkossági kísérletek követték egymást. Itt, ott szólalt csak meg. Nem régen jelent meg utolsó verseskötete „Fiatalok, még itt vagyok", ezt a verseskötetét azonban már nem ő rendezte sajtó alá. — Szlovenszkói szempon* bői utolsó szereplése talán a „Szlovenszkói magyar írók antológiájában" található, melynek rendelkezésére bocsájtotta néhány szép szakolcai versét, ö az antológia első halottja, mert 1937 április 9-én Juhász Gyula megmérgezte magát, s ma a szakolcai poéta felett bezárult a sír friss hantja. Lelke itt hagyta a bús földi létet, régi városát Szakolcát, s elenyészett a végtelen éterben, a felhőkben fürdő tavaszi ég mágikus dimenzióiban. Maradt utána egy köteg vers, sok, sok szlovenszkói emlék, és egy aranylap a magyar Irodalom-történetben. Mielőtt innen végkép elmegyek, szeretnék elköszönni, emberek,