Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-05-01 / 5. szám - Veres Vilmos: Bimbofakadás
VERES VILMOS: BIMBOFAKADÁS Az égen mindmagasabbra emelkedett a nap, melegebben, barátságosabban nézett le a kék égről. Enyhe délszellő lengedezett a táj felett. Valahol, elvétve pacsirta éneke hallatszott a szántóvetői«; fülébe, elvitte egyik embertől a másikhoz a játsziszék. Mintha be akarta volna csapni őket a pacsirtadallal, hol hangosabban, hol meg csendesebben szólt Délfelé közeledett az idő. Az égen úszkáló bárányfelhők lustán szétszéledve melegedtek az égen. Juhász Gergely ott dolgozott a tavaszi szántással, a vén topolyfa táján. Egy viharvert, kitudja hányesztendős öreg topolyfa volt a földje végén, azalatt állt a szekere, odavezette ki a lovait etetni, ahogy kifogott az ekéből. A szekérhez kötötte, elébük tette a lucernát, aztán maga is lehevert a szekér mellé. Előszedte a tarisznyából a kenyeret, szalonnát és maga is hozzálátott a? evéshez. Éhes volt. Hatalmas étvággyal fogott a paprikával telehintett szalonnához meg a kenyérhez. És szemeivel a messzeségbe nézett. A föld felületén mint színtelen füst emelkedett a pára... Aztán a falu felé vezető úton kalandozott el a tekintete. Vagy félkilométerre tőle valami pirosságot Játott, mire erősebben figyelni kezdett. Még fel is emelkedett a szekér mellől, hogy jobban lássa, kivehesse, mi lehet az az elmosódó pirosság. De mindjárt vissza is ereszkedett a helyére. — Úgyis erre jön ... — gondolta magában és jóízűen folytatta az evést tovább. De azért csak arra nézett. Találgatni kezdte, hogy ki lehet az. Juhász Gergely tizenhét esztendős legényke volt. Már a múlt nyáron is ő dolgozgatott a lovakon, hiszen amint az apja előtt mondta, elég öreg arra, hogy maga járhasson szántani, vetni a határba ... Hát ő is járt most már. M.a is az apja kijött, segített megbarázdolni, aztán magára hagyta Gergelyt, neki akadt dolga odahaza elég. Gergely hát így egyedül volt. Boldogan ment az ekeszarva után, nótázva, dalolva hamar itt lett az etetés ideje. Ilyen gondolatok jutottak az eszébe most, csak azért, mert valakit látott, aki errefelé igyekszik és talán olyan valaki lesz, aki előtt büszkélkedhet is azzal, hogy rá van bízva az ekeszarva... Csak nézett, nézett az elmosódó pirosságra addig, amíg hirtelen el nem szégyenlette magát. Érezte, hogy arcába szökik a vér, de azért mégis boldogan vette tudomásul, hogy ma valami történt vele Alig százméterre volt már az a pirosság. A tizenhatá/es Béna Gizi jött arrafelé piros szoknyában... Azt nézte, azt ismergette Juhász Gergely, először csak mint valami ködkép, elmosódva jelentkezett előtte, majd mindközelebb jőve kibontakozott az igazi, a sejtett kép a maga valóságában. Gergely egy mozdulattal visszatette a kirakott kenyérmaradványt a szalonnától átázott újságpapírt a tarisznyába, bicskáját zsebrevágta, kezével simított egyet a száján, aztán felállva odaszólt rhég a lovakhoz, akik veszekedni látszottak az eléjük szórt lucernán. — Fáni, Hóka, ne! Eléjük tolta a takarmányt. Akkorra ért oda Bóna Gizi épen. Gergely félszemmel nézte a lányt és csak akkor emelte rá tekintetét, mikor egészen ott volt előtte. — Hová mész Gizi? — szólította meg esetlenül. Érezte, ügyetlenül kezdte. Valahogy másképen gondolta ő ezt a találkozást, ezt a beszélgetést elkezdeni, de nem tudott mit Thirtelenében, mert látta a Bóna Gizi arca is olyan lett, mint a szoknyája. Piros.
