Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-05-01 / 5. szám - Veres Vilmos: Bimbofakadás
— Az apám után... — mondta a lány.távolabb néz;ve, arrafelé amerre az apját gondolta, De azért mintha mégis állt volna, kisebbeket lépett, lassított a menésen. — Vetni akartok? — kérdezte Gergely látva, hogy a lány nem visz magával semmit. — Azt ... Árpát... Gergely ellépett a szekér meliől. Épen elibe került Gizinek. — Ráérsz odamenni még, az apád úgyis etet... — fűzte a beszélgetést tovább. Gizi szája nevetésre húzódott. — Rá, há rá! — mondta bátrabban és nyugodtan nézett Gergely szeme közé. Valahogyan Gergely is épen Gizire nézett, tekintetük hirtelen összetalálkozott, mire Gizi elnevette magát. De Gergely is. Egyszerre olyan lett ettől a nézéstől, mint akit megbabonázta. Hirtelenében szólni sem tudott, csak zavartan nézegette Gizi piros szoknyájának mintáit, kékkarton blúzát, ami feszesen állt a fiatal leánytesien. Gizi lett bátrabb. Ö szólalt meg. — Úgy néz rám, mint aki sohasem látott! — mondta Gergelynek nevetve. — Láttalak, de csak ritkán. De mondd mért magázol te engem? — Mért? Mert úgy illik! Mert már maga is legény! Gergely úgy érezte, megint nem jót mondott. Mert igaza van Gizinek, úgy illik, ha lány megmagázza a legényt, ha többre nézi... — Igazad lehet Gizi.. . — Vagy nemteiszik magának? — Ha épen néked tetszik, úgy tetszik nékem is! Ezen aztán mindaketten nevettek. Valahogy közelebb kerültek egymáshoz. Gergely maga se tudta, ő lépette egyet-kettőt, vagy Gizi. De közel voltak egymáshoz. Alig egy lépés választotta el őket, csak Gergely egészen érezte a leány leheletét és nézte tovább a kipirult arcát, piros száját, nevető kék szemét és formás testét. Jólesett nézni neki. Tudja isten, eddig még nemnagyon jött eszébe lányokat nézni, figyelni, csak a ló érdekelte, a csikó, a borjú. Eddig csak azokon tudott szépet, vagy csúnyát találni. Lányra még nemtudott szólni semmit. Most, hogy maga előtt látta Gizit, úgyérezte, rajta több néznivaló van mint talán akármin ... — Milyen kis formás kezecskéi vannak! — gondolta magában hosszan nézve Gizi keskeny fehér kezét. Aztán megint az arcát kezdte nézni, a szemét, a piros szájaszélét. — Ha megcsókolhatnám! — villant fel agyában a gondolat. — Min gondolkozik Gergő — riasztotta fel gondolataiból Gizi hangja. Gergely megrezzent. De hirtelen helyén találta magát. — Megmondjam? — Meg ... Gergely még közelebb akart lenni hozzá. Most már tudta, hogy az előbb is bizonyosan ő ment közelebb Gizihez, mert most is ő lépett még egyet feléje. Egészen mellette állt. A keze ott volt a Gizi kezénél. — Kiváncsi vagy rá? — kérdezte megfogva a lány kezét. Az nem felelt mindjárt, hanem a kezét igyekezett kiszabadítania Gergelyéből, de mert Gergely erősen fogta, sehogy sem sikerült. — Engedje el Gergő! — kérlelte a lány. — Nem engedem el. .. mondta aztán lágyan. Erre a gyönge, meleg hangra, maga is felfigyelt. Eddig így sohasem mondta senkinek, ilyen melegséggel, szeretettel, pedig odahaza is van egy alig egyévvel fiatalabb leánytestvére Gizinél. Eddig sohanem érzett vágy lopakodott bele, hogy megcsókolja ezt a szép piros száját, ami most Itt van előtte. Csak egy mozdulat és már mégis volna . . . — Engedjen igazán, hadd megyek... — kérlelte a legényt látva, hogy hiába erőlködik. — Ha .. . — Mit ha?
