Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-05-01 / 5. szám - Duka Zólyomi Norbert: A magyar nacionalizmus fejlődése
alatt kifejlesztette nemzeti irodalmát — Vörösmarty, Czuczoir, Kisfaludy műveiben — Kazinczy és társai a magyar nyelv meg ti szításáért és gazdagodásáért küzdöttek. A nemzétii megújhodásért vezetett politikai lépések is a kultúrjavak jegyében álltak. Az országgyűlések a magyar nyelv és iskolázás bevezetéséért szállták síkra. Kossuth, Szemere, Wesselényi és Deák politikai törekvései nem irányultak a nemzetiségek ellen, hanem az osztrák imperializmus ellen. 1848 előtt egyáltalán nem lehet Magyarországon a nemzetiségek elnyomásáról beszélni. Mert ami elnyomás volt, az szociális jellegű volt és érintette a magyar népet is,, vagy Bécis kaimarilIájából indult ki. Erről a témáról a Národnostní Obzorba írt cikkemre Stodola dr. ismert könyvében több példát hozott fel, hogy 1848 előtt több esetben szlovák nemzetiségéért deresre húztak, vagy más módon üldöztek egyeseket. Ezek a nagyon is elvétett esetek vagy a szociális elnyomás terhére Írandók, vagy a legrosszabb esetiben is a megyei hatóságok túlkapásainak a rovására. De a megyei hatóságok, a megye nem volt akkoriban sohasem a magyar nacionalizmus képviselője. A megyei közigazgatás vezetői kevés kivétellel az osztrák expanzió csatlósai voltak — hiszen éppen Kossuth és Eötvös József vívták ellenük legelkeseredettebb küzdelmüket. Az akkori magyar nacionalizmus ott székelt Kossuth és Weselényi és Széchényi irataiban és a magyar irodalom költői megnyilvánulásaiban. Az elvétve jelentkezett nemzetiségi súrlódásoknak másik oka pedig külső hatásokban keresendő. A szlovák nacionalizmus ekkor még nem gondolt volna politikai követelményekre, ha nem nőtt volna fel a cseh ébresztők hatása alatt. A csehek régi államjogi önállóságuk feltámasztásáért harcoltak, Magyarország nemzetiségeinél ez az indokolás lehetetlen volt, hisz belátható időik óta külön államban nem éltek. A nagy Morva birodalomra való visszapillantást csak pszeudokontinuitásnak lehet nevezni. Ha ilyen alapon nézzük a monarchiában élt nemzetiségek törekvéseit, éles különbséget látunk: az egyik oldalon a csehek és a magyarok államjogi folytonossági eszméjével indultaik a harcba, Magyarország nemzetiségei pedig, a szlovákok, ruszinok, horvátok és románok nem harcoltak territoriális hatalomért, hanem csak saját kultúrálís egyéniségük érdekében. A Szent korona közjogi és történelmi felifogása még jobban kimélyítette a magyar állam territoriális fogalmazását. Marczali, Acsádi és mások rámutattak arra, hogy már a középkorban is, minden más országtól eltérően, Magyarországon nem a király alakja képviselte az államegységet, hanem a Korona jelképe. A középkorban a nemzet első formáját a nem nemzeti alapon álló rend dk képviselték, dé akkor, amikor a XIX. században a nacionalizmus győztesen haladt előre, felmerült az a kérdés, hogy kié a rendék öröksége. Tehát az új fejlődésnek megfelelően: melyik nemzet hivatott az államalkotó nemzet szerepét elvállalni. Egészen« természetes volt, hogy ezt a szerepet a történeti folytonosságnál fogva; a számszerű, gazdásági és kulturális fölénye következtében a magyar nemzet vállalta. 1848 előtt ebben a tekintetben a miagyar törekvések és a többi nemzetiség törekvései nem álltaik ellentétben egymással. A magyarok bizonyos terület felett állami és politikai hatalmat akartak, a többiek kultúrális illetőséget saját népi ele-
