Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-05-01 / 5. szám - Reményi József: Puritán lelkiismeret

\égisze alatt beszélt, hanem mint önálló evangélista; fekete ruhájában, bőkarirrájú fekete kalapjában, halovány arcával, villámló szemével, szavai érces továbbításával úgy hatott, mint aki a tizenhetedik század amerikai múltjának kiirthatatlan tiltakozása lenne a jelennel szemben. Vagy ötven ember hallgatta. A hallgatók sorába keveredett a tanár is; megismerte volt tanítványát, majdnem hajlandó volt közbeszólni, de bevárta, am-g befejezte prédikációját. Koraőszi este volt; a levegő kánikulásan nehéz; a hallgatók többsége munkanélküli, csavargó, kiváncsi kispolgár s néhány uccai nő izzadtan és bamba figyelemmel leste a szavakat. Mozira nem volt pénz, tehát ez a prédikálás is szórakozás számba ment. A szavak egyszerűek voltak, mint a figyelő lelkek; csak a lárma, a gépkocsik zaja volt értelmetlenül kusza. S ebben a lármában megnyilatkozott a Titok egy ember ajkán. Szavai harsogtak. „Az a halandó szabad, aki nem fél a haláltól s ha felismertük Istent..."

A prédikáció végeztével a tanár megszólította.

— Maga Zénót idézte, kedves Frost — mondta a tanár mosolyogva.

— Engedelmet kérek, én Istenről beszéltem — jegyezte meg a fiatal evangélista, aki időtlen idők óta először pirult, amikor volt tanárával szemtől szembe állt.

— Rendben van — nyugtatta meg a tanár — maga a tanteremben sem értett velem egyet. Arra emlékszem, hogy kifogásai voltak a miszticizmus ellen...

— Azóta sok megváltozott.

— Sejtem.

— Szabad? — kérdezte a tanár. — Itt a közelben van egy olasz vendéglő Valahányszor Connecticutból New Yorkba jövök, azon vagyok, hogy legalább egyszer ebben a vendéglőben vacsorázzam. Szeretem a makarónit. Nos, ne tépelődjék, Frost. Jöjjön velem. Legyen az én vendégem.

Frost egy ideig ingadozott. Hazudni nem akart, mert csakugyan ráért, viszont ennek a találkozásnak nem örült. A tanár annyira inakacskodott, hogy meghívását el kellett fogadnia. Útközben a vendéglő felé Frost védekezésképpen ezt mondotta:

— Kötelességem volt megváltozni. Kötelességem Istennel, magammal és embertársaimmal szemben.

Lelke mélyéről jöttek ezek a szavak. A tanár hallgatott.

A tanár a vendéglőben gazdag olasz vacsorát rendelt. Nem idegenkedeti a fokhagymás ételtől; ellenkezőleg, szerette. Frost megelégedett salátával.

— Aki rám néz, azt hiszi, hogy sohasem eszem — mondta a tanár nevetve, mintegy ezzel az olcsó öntudatos kedéllyel enyhíteni akarván Frost tartózkodó viselkedését. A tanár Chiantit is rendelt; mosolyogva nézte a bort, belső derűvel, s Velencét említette és útját Velencéből Bécsbe s megjegyzéseiben kiterjeszkedett az élet érezhető és érzékeltethető szépségeire. Végre rátért a tárgyra.

— Mi történt magával Frost?

— Az evangélium bennem él — volt a válasz. A fiatalemberen meglátszott, hogy ebben a pillanatban a lekiismeret gőgjével felelt; a tanárt a maga egyensúly bölcseletével messze tudta magától. — Az evangélium — ismételte s ajka remegett. Sápadt arca ném tűrte volna el a mosolyt.