Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-05-01 / 5. szám - Reményi József: Puritán lelkiismeret

lette s figyelmén át érdeklődik a Biblia iránt. Majd egy este betért az Udv Hadseregének templomába, ahol munkanélküliek imádkoztak és énekeltek, ö maga is annyira kopott volt, hogy jelenlétével nem rítt ki ebből a környezetből. Három hónap elteltével őt magát felszólították arra, hogy mondjon beszédet, valljon, ha úgy tetszik, ismerje be bűneit, ha úgy tetszik, alázkodjék meg az Úristen előtt nyomorgó embertársai jelenlétében. S ezt a szerepet minden különösebb megerőltetés nélkül betöltötte. Akkor éjjel nyugtalanul aludt, két napig kerülte a templomot, de harmadnap este, szinte beleegyezése nélkül, belépett a templomba, végül minden este megismételte ezt, az útját s a hatodik hónap végén már a templom prédikátorát helyettesítette. A hetedik hónapban lemondott irnoki állásáról, s csekély fizetéssel az Udv Hadseregének egyik prédikátora lett. Kiment a vidékre, uccasarkokon beszélt, templomokban prédikált; valahányszor „hivatalos" megbízatást kapott, az Udv Hadseregének egyenruhájában érintkezett az emberekkel, de szirtesebben volt fekete ruhájában. Saját (nemzedéke Ízlésétől és gondolkodásától, helyesebben Ízléstelenségétől és gondolkodés-érzéktelenségétől távolabb állott, mint college-hallgató korában filozófia tanára elveitől. Az utóbbi esetben legfeljebb arról lehetett volna szó, hogy tanára esetleg gyámoltalannak minősíti szempontjaiért, de társai sportláza, ihlet-nélküli életgyönyörködése, mulatóhely-mániája alighanem a nevetségesség színében tüntetné fel. Bizonyos azonban, ha tanárával vagy volt diáktársaival találkoznék, a puritán lelkiismeret fölényével győzne a kritikán vagy a lekicsinylésen. Isten magántitkárának tudta magát, a mennyei titkok bennfentesének, ennélfogva a földi kifogások nem hathattak rá. Apja sorsának csődjében meglelte a maga megváltását.

Mikor apjával először beszélgetett a börtönben (s ez azután történt, hogy harmadszor jelent meg az Ud|v Hadseregének templomában) indulatán nem tudott uralkodni s apját szemrehányásokkal illette. Később sem sajnálta meg erkölcsi felháborodását, de önmagát huszonnégy órás böjttel sújtotta, mert kifogásai hangját helytelenítette. Az indulat ragaszkodott hozzá akkor is, amikor apja már kiszabadult a börtönből s feleségévei együtt texasi lányához utazott, hogy „kipihenje a börtön fáradalmait". Bibliai példákkal, krisztusi önfegyelmet hangoztató parabolákkal egyengette útját ahhoz a meggyőződéshez, hogy apja, aki ellene vétett, ime megbűnhődött, s mert megbűnhődött, ennélfogva nem szolgált rá a fia szerepében jelentkező isteni ostorra. Szüleitől könnyek nélkül elbúcsúzott, öntudata alatt azzal a sejtéssel, hogy így végre külső korlátok nélkül teljesen céljainak élhet; szívósan, meghátrálás nélkül. A nőket kerülte; színházba nem járt; korszerű könyveket nem olvasott; igénytelen életet élt, csakhogy túlvilág! igényeit kielégítse. Szemében újabban lázas fények csillogtak; mintha egy hisztérikus csillag a szemébe esett volna, úgy ragyogott tekintete, amikor a szószékről vagy az uccasarkon a bűnös világ ellen prédikált. A leendő adófizető amerikai polgár, a miszticizmus hajdani ellensége, megszűnt tucatértelemben ember lenni, amikor evangélistává vált. Főként Szent Pál apostolt idézte, akiért lelkiismerete magányában olykor jobban rajongott, mint Krisztusért.

S egy nap volt tanára haladt el mellette. A new yorki East Side olasz és zsidólakta környezetében sétálgatott, ebben az exotikus világban, ahol a halszag és a zaj az európai tengerparti városok hangulatát hívogatta. Cári Maxwell Frost prédikált az uccasarkon. Ezúttal nem az Udv Hadseregének