Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-05-01 / 5. szám - Reményi József: Puritán lelkiismeret

hordta lelkében; arra az emberre emlékeztetett, aki a süllyedő hajóról elmenekülhetne, de úgy érezné, hogy ilyen lépéssel megbecstelenítené a hajót, amely eddig szállást adott neki s azért inkább a hajóval együtt elmerül a tengerben. Undorodott a jajveszékeléstől; undorodott életritmusa megváltoztatásától; a vaksötétben mozgott a világosság vágya nélkül Eljutott odáig, nogy alantas lénynek vélte magát, megbélyegzett senkinek, s ekkor — közben megint eltelt hat hónap — elhatározta magát arra, hogy új életet kezd.

Csak később, vagy egy esztendő elteltével, ébredt arra, hogy életében miért kellett ennek a fordulatnak bekövetkeznie. De mikor itt tartott, akkor már behegedt a sebe, jóllehet apja még mindig nem került ki a börtönből. Ekkor sem a kínaiak, sem pedig a görögök nem érdekelték, a benne settenkedő borzalmakat nem a filozófiai tanártól kijelölt eszközökkel űzte el magától, hanem a biblia segítségével, a tizenhetedik századbeli amerikai prédikátoroktól ellesett szavakkal. Cotten Mather szentírás-értelmezéseivel. Hajdani piros arca, amely az idők folyamán elsápadt s úgy hatott, mintha lelke a széles uccákon is kerülné a napfényt, mindinkább levékonyodott, szinte áttetsző volt, s sötétszürke tekintetében az önérzetet felcserélte az alázat; ámde kemény alázat volt ez, szigorú és könyörtelen, fölényes a bűnnel szemben, türelmetlen akkor is, amikor türelmet ígért. Huszonharmadik éve felé járt, de a hatvanesztendősök közönyével szemlélte a szenvedélyeket s ha rajta állt volna, minden new yorki mulatóhelyet feláldozott volna a lángoknak. Puritán lett, tizenhetedik századbeli lélek a huszadik században, az erkölcs megszólalt szobra. Fekete ruhában lépett az emberek elé, széleskarimájú fekete kalapot viselt, zöldségen élt, s ha gyümölcsöt evett, a legegyszerűbbet választotta, ha nagyritkán nevetett, utólag bűnbánattal kéri kegyelmet' a Gondviseléstől s a könnyeket álmában sem tűrte meg, mert ebből gyengeségre, az önmaga személyének túlbecsülésére lehetett volna következtetni. Érezte a maga és a környezete közti elkerülhetetlen ellentétet; szembehelyezkedett a korral, az elmúlt idők láthatatlan szárnyaival repült az égkaparók felett s megpihent a New York állami quecker és methodista templomokban, ahol Istennel beszélgetett, s olykor majdnem azt a látszatot keltette hallgatói megítélésében, mintha ő maga Istennek tanácsokat adna. Prédikátor lett, theologiai képzettsége nem volt, csak saját lelkében bízott, a Bibliában és az őseitől örökölt emlékek útbaigazító varázsában. Életmértékében egy szempontot ismert: szigorúságot önmagával és embertársaival szemben. Nem tűrte, hogy az élet rángassa, s az élet, az igazi élet Isten, akinek nincsen kapkodó természete. Régi diáktársai, ha találkozott velük, nem ismertek rá; őrültnek gondolták, vagy legalább is dilinósnak, s miután saját gondjaik sokkal jobban elfoglalták őket, napirendre tértek felette, mintha sohasem ültek volna vele egy tanteremben.

Persze meg voltak a maga átmeneti nehézségei. Nagy az út a biztosítási irodából a puritán felfogású Istenhez. Olyan út, amelyen elkísérte a kételkedés árnyéka, a gúny fintora. Mint ahogy, az emlékezés szemüvegén át, valószínűtlennek tetszett apja börtönelőtti sorsa s családjának jóléte, mint amilyen valószínűtlennek tűnt a biztosítási iroda és az east sidei rideg szoba, épp úgy valószínűtlennek látszott, amikor az új életre szánta magát, az a terve is, hogy Istent szolgálja az emberek között, mert apja bűnéért ezzel tartozott önmagának és a Gondviselésnek. Kezdetben, amikor unalmában a városi könyvtárból kivette a Bibliát, úgy érezte, mintha valamelyik őse állana mel