Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-05-01 / 5. szám - Simon Menyhért: Igy temették el Nagy Ferencet. Elbocsátottjaink

Hellén, meg latin fellegek feletted, magyar víziók csillaga szívedben, igazságérzet egyszerű hitedben, s édes anyádat gyermekként szeretted.

Ma már tudom a mély rezignáciö vert szállást Benned, életed requiem, gyászmiséje a múlt álmának, s híven csak holnap néz rád a magyar náció

SIMON MENYHÉRT:

ÍGY TEMETTÉK EL NAGY FERENCET

Tört szemén olcsó, hitvány szemfedő,

Testén az az egy rongyos ruhája, Koporsója csak itt-ott ha gyalult — Körül az asszony s nyolc gyermek állja.

Pap sem jött hozzá. Miből fizetnék?

Elég a kántor, aki énekel

S elvár azért is, míg lesz valami A nyolc ütődött, árva féreggel.

Béres ivóit szegény istenelvette, Míglen új urak jöttek a földre —

Azóta magát száraz kenyérért

Hol annál, hol meg amannál törte.

Egy ól végében megtűrték őket —

Eső csurgóit és hideg szél zúgott, Még szerencse volt, hogy a nagy család Betöltött minden repedést, zúgot.

Kérdezték sokan: Mondatnák már meg, Mire maguknak a tenger gyermek? Az Isten adta — mondogatták ők — Ezért az Isten sohase ver meg.

Nevettek rajtuk a vagyonosak,

A tíz, húsz, harminc holdas nagygazdák: Bezzeg hol lennénk mi, ha a földünk Holtunk után csak kétrét is szabnák!