Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-05-01 / 5. szám - Kovács Endre: Egy nemzedék sorsa

megtorpanása a baloldalnak: megállásra, eredményeivel való felszámolásra késztelte a szlovenszkói magyar fiatalságot is. A mozgalmak és harcok tanulságai közvetlen közelről voltak szemlélnetők s a nemzedék atomizálódó folyamatában kiki levonhatta önmaga számára a tanulságokat.

A forradalmi hullám elsimult; ígéretei szétoszlottak, mint a hajnali pára. Az idők fenyegető vihara ismét élükre állította a kérdéseket: létezésünk, munkánk mindennapi problémáit. A lelkeken erőt vett a józanság; ismét szabad volt gondolkodni a régi fogalmi kategóriákban. A humanizmus előbújt ósdi rejtekhelyeiből és a polgári frazeológia prüszkölő Rozinaptéja újabb csatákba vezette az eszmék ifjú Donkizsottjait. Az osztálytalan társadalom s egy eljövendő európai szovjet-rend illúziója helyet adott az új, reális felismeréseknek. A szocialista teoretikusok egy része daccal védte elméletének igazát, de az ifjúság javarésze érezte, hogy egész metodikája, társadalomszemlélete ingatag alapokon áll. A forradalom távolodó ígérete s az új európai diktatúrák türelmetlen fellépése sarokba dobta a régi antitéziseket; a kommunista — polgári szembe állítás új fogalmazást kapott a demokrácia és fazismus, az ember hagyományos lelkiismerete és az új barbárság ellentétjében. A polgári liberalisztikus demokrácia, a parlamentarizmus és annak demokratikus szabadságelvei a kisebbik rossz taktikai elve gyanánt kezdtek ismét népszerű ideológiává emelkedni. Az irodalomban a sivár naturalizmusok ellen maga Gorkij indított hadat egy művészibb realizmus nevében s az eddigi merev dogmatikus ábrázolásmód helyébe egy sokszínűbb világ lépett. A hangsúly a kvantum-ról ismét a quale-re tolódott át s az új írók ismét az ábrázolás intuitív eszközeit kezdték keresni. A marxista világnézet következtében a művészet s az élet minden síkján érvényesülő szimplizmus ismét a jelenségek komplex s nehezen kifejthető voltának érveit engedte maga fölé. Történettudományban mint szellemtudományi módszer, filozófiában mint fenomenológia és értékelmélet, irodalomban mint vitaiizmus és perszonalizmus nyer kifejezést az új szellem. A marxizmusnak fegyelmező és tudományos gondolkodásra szoktató nevelő hatása kétségtelenül nagy volt mindnyájunk életében; mint modern „munkahypotézis" fejlesztette gondolkozásunkat, de nem nyújtott agyat és szivet egyaránt kielégítő világpézetet. Különösen áll ez az irodalomra, ahol mindig is éreztük a marxizmusnak ezt a munkahypotézis voltát. A nemzedék, melybe tartozom, ezenfelül túlságosan is korán jutott el a marxi elmélet látszólag kész befejezett igazságaihoz, mielőtt keresztüljutott volna a polgári közgazdaságtan tisztitó-tűzén. A mi életünkben is érvényesült a kontrasztok egyetemes törvénye: a rend után az anarchia, a külső körülhatároltság után a belső csonkaság ressentimentje. Szocializmusunk nem az út végét, de elejét jelentette s így nem csoda, ha túlvezetett önmagán. A gyorsan változó idők szelleme olyan hajlékonyságot követelt tőlünk és elméletünktől, melyhez hiányzott a kellő tudás, fortély és tréning. Csiszolt és véglegességre törekvő szemléletünkbe disszonánsán szóltak bele a lét vak erői s a történések belső logikátlansága. Át kellett szerelni egész világképünket, ha nem akartunk hiú álmok ködlovagjai maradni vagy belefulladni saját elméleteinkbe. Elkövetkezett a differenciálódás időszaka, amikor már nem beszélhetünk többé generációs mentalitásról, mert az egyedeire bomlott fiatalság minden tagja a saját vérmérsékletének, egyéni hajlamainak megfelelően keresi az eligazodást a kérdések tömkele