Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-05-01 / 5. szám - Kovács Endre: Egy nemzedék sorsa
gében. Az egyéni igazságkeresés külső eredménye, hogy nemzedékünk időnkint lábrakapó mozgalmai mennyire nélkülözik azt az átütő erőt, melyet a közös érzésvilág egysége képviselt hajdan a harcok és viták idején. Atomizálódásunk azonban nem volt eredmény nélküli s újabb elmélyülés jeleit mutatta. Utunk az egyetemi padokból most már a küzdelmes élet kulisszáihoz vezetett. Meg kellett állni helyünket az életben, ki kellett harcolnunk a mindennapi kenyeret. Problémáink pillanatnyi aktualitást nyertek, vértelen teóriák helyett az élet hús-vér problémakötegei érintettek. Szembetaláltuk magunkat a társadalmi renddel, melyet idáig csak bíráltunk, de amelyre most rászorultunk. Nemzetfeletti elgondolásaink hajótörést szenvedtek szűkebb környezetünkben megnyilvánuló nemzetiségi differenciákon. Kultúránk, neveltetésünk, sorshelyzetünk a magyarság erős citadelláinak rendelt bennünket helyünkre' s most közülünk nem egy ébredt rá magyarságának győtrő tudatára s egyszersmind fontos küldetésére. A körülöttünk erősbödő nemzeti ideológiák visszahatásaként bennünk is felébredt a magyar kultúrtudat; egyre több érdeklődéssel tekintgettünk a határokon túl megnyilvánuló szellemi életre, melyben az új nemzedék ígéretes erjedését észlelhettük. Irodalmi ízlésünk csak elősegítette ezt az érdeklődést. Az Ady-Móricz-Szabó triász által megalapozott magyar népies irodalom dús hajtásba szökkent időközben s az Erdélyi József, Illyés Gyula-nemzedék klasszicizáló népies költészetében a magyar líra gazdag fejlődési lehetősége állott előttünk. Mélyen hatott ekkor már a Németh László által proklamált minőségszocializmus s a fiatal esztéta-nemzedék egy-két nagykultúrájú tagjának humanitárius témafelvetése is. Provinciális helyhezkötöttségünkből jól esett a sok forradalom után a nívó forradalmára tekinteni. Nemzedékem nem egy tagjában tudatosodott kultúrális kiszolgáltatottságunk s egész holtpontra jutott’ sorsunk; jómagam az önkéntes exóta keserű napjait éltem. A marxizmusról egyre kevesebb szó esett, ám annál többen mélyedtünk el a szellemtudományos diszciplínákba. Az értelmi és érzelmi relativizmus csábításai után, emlékszem, milyen gyönyörrel merültem el Husserl lépyegszemléletébe, míg mások irodalomelméletünk legfrissebb eredményeit tették magukévá. Agyunkat és lelkünket egyaránt gyönyörködtetni tudták az új tudományos eredmények s érdeklődésünk fokozatosan Nyugat felé kezdett irányúim. Belső megtorpanásunk ilyenformán új fejlődés alapjává vált; szándékainkban, eszközeinkben szerényebbek lettünk s csak friss, csapongó érdeklődésünk köre tágult. A napi politika eseményeitől többé-kevésbé ösztönös írtózattal húzódtunk félre könyveinkhez, melyekben egy gazdagabb és becsületesebb világ levegőjét éreztük. Mindnyájan disciple-eknek, tanítványoknak éreztük magunkat s ha büszkék voltunk is kisebbségi sorshelyzetünk hozta tapasztalataira, szívesen jártunk tanulni az új nemzedék magyarországi teoretikusaihoz is. A kor népszerű politikai antitézisei közt megpróbáltuk a szellemi ember magasabb szempontjait érvényesíteni, amire egyébként sajátos helyzetünk is kényszerített. Milyen szerepet tölt be a szlovenszkói magyarság éleiében ez a nemzedék, melynek — mint látjuk — iíyen nagy fejlődési út jutott osztályrészül? Képes lesz-e arra, hogy kikerülve szűkebb problémáinak köréből, átvegye a
