Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-05-01 / 5. szám - Kovács Endre: Egy nemzedék sorsa

városba s megpillantottam a könnyező hegyek hófödte csúcsait, úgy éreztem magam, mint akinek aláírták a halálos Ítéletét. Nem tudtam, hogy azok a havas hegyoldalak egykor misztikus belső újjászületésemnek lesznek tanúi. Mert ott a kisvárosban, ahol a magány és a riasztó közöny festette egykedvüre a napokat, találkoztam egy világgal, melyre a mi fiatalságunk körében szokás volt úgy tekinteni, mint az idejét múlt értékek múzeális világára. A klasszikusokkal, akiket otthoni zajos életemben nem volt érkezésem elolvasni és megismerni; azokkal az örök értékekkel, melyek felett közönyösen vállat vonni vegy elnézően mosolyogni tanultam; a Rend és Biztonság szellemével; a konstans Értékkel, melyben már nem volt szabad kételkedni; a végtelen világ döbbenetes szépségeivel, a behavazott utak komor ragyogásával és a napfény derűjével, idegen emberek csalódásaival és fájdalmaival, kiknek a csalódása az enyém is volt, a nyugtalanságokkal és elcsitulásokkal, lázadó szépségekkel és mindent beragyogó szeretettel, a Világgal és az Emberrel és amit valaha úgy jellemeztünk, a „polgári irodalommal". Egyszerre gyökértelennek, elhamarkodottnak éreztem forradalmiságomat. Lírai élményeimen keresztül megbánást éreztem a világ iránt, melynek szépségeiért nem nyújtottuk ki a kezünk, de melynek ócsárlásában egyformán hangosak voltunk. A „proletárművészet" szánalmas szemetei egyszeriben mélyen megvetettekké váltak előttem a szellemi fölény, a tudás csodálatában. Még nem tudtam Ortegáról, de minden idegszálam lázadt a pártesztétikusok által prononszírozott középszerű irányművészetek ellen. Művészeti és emberi magatartásunk újjáalakítása izgatott. A párt-kategoiiákba sorozott, fantáziájában mérsékletességre intett embert kiszabadítani a bigott jelszavak hatalmából egy új Rend és Szabadság: az egyéniség szabadsága nevében. A személyiség megtagadásának folyamata keserűséggel és daccal töltött el; lázadást éreztem minden korlát ellen, jött légyen az akár a jobb-, akár a baloldalról. Könyveim megtanítottak az egyéniség s a lelki nemesség tiszteletére; közéletünkben épp ezt a nemességet nem bírtam felfedezni. Politikai pártjaink az embert puszta funkcióvá süllyesztették s a „baloldali" irodalom tehetségtelen csatlósai az irány-művészet fennen lobogtatott zászlajával indultak harcba a tudás, a tehetség ellen. Nem egy közülük bátran elmondhatta magáról a fiatal Desmoulins Camille szavát: Célom csak egy van: minél följebb emelkedni. .. A régi elit ugyanekkor előítéleteinek sáncai mögé kényszerült s a baloldali álírók bősz csatározásai tették hangossá a levegőt. El kellett fordulnom ettől a valóságtól éppen a valóság iránti szeretetemnél fogva. Tudtam, hogy többen voltunk abban az időben, akiket ,-nyugtalanítottak a folyondárlelkek üres ambíciói s akik egy szilárdabb rend után sóvárogtunk, melynek szemében a mai rend már régen nem az. A világforradalom kötelező ábrándja füzében közvetlen közelről láthattuk elsikkadni a magyar problematikát s így nem csoda, ha idegenkedéssel szemléltük saját generációnk fejlődését. Az ifjúsági mozgalom akkoriban már irreális fegyverekkel egyoldalú küzdelmet folytatott az egész polgári társadalmi rend ellen s tétlenül hagyta elsikkadni azokat az erőket, melyek nemrég egy frissen lendülő nagy irodalmi megújhodás ígéreteit hozták Szlovenszkónak. Időközben szóhoz jutottak az élcsapat nyomában felsorakozó „Nachzügler"-ek, a második garnitúra, mely narci taktikáját a megelőző nemzedéktől vette kölcsön s megpróbálta folytatni a .munkát ott, ahol az út balra kanyarodott.

A német nemzetiszocializmus uralomrajutása s a nyomában következő