Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-05-01 / 5. szám - Kovács Endre: Egy nemzedék sorsa
ciája s tulajdon szerepünk iránt érzett kettőzött felelősségtudat szigorú és kíméletlen fogalmi disztinkciókra késztet bennünket. Tudjuk jól, hogy lírai ellágyulások itt nem sokat használnak. Munkánk értéke lesz az egyetlen szilárd alap, melyről hitünket és lelkesedésünket megítélik. Vallomásunk minden generációs jellege ellenére sem jelentheti egy nemzedék végső szavát; ez a nemzedék tulajdonképen csak most érkezett el valóságos rendeltetésének felismeréséhez, amikor a sokféle ad hoc ideológiák tanulságaiból egy univerzális értékű erkölcsi magatartást igyekszik felépíteni a csehszlovákiai magyarság éltsorsának reális szemszögű megismerésén. A legfiatalabb évjárat tehát helyesen teszi, amikor úgy tekint nemzedék-elődjére, mint az új honoráciorokra, az itteni, magyar szellemi és gazdasági élet eljövendő irányítóira, kiknek fejlődéstörténelme nemcsak ritka szellemtörténeti érdekesség, hanem szlovenszkói rendeltetésünk értékes öröksége is. Arról a nemzedékről, mely az államfordulat megtörténtekor állott élete virágkorában, nem sok mondanivalónk van. A nagy átalakulást követő évek magyar középosztályának, — annak a középosztálynak, mely vérségi, rokoni kötelékek vagy egy szilárdabb erkölcsi kötelességvállalás alapján megmaradt az új keretek közt, — sorsa kevés kivétellel a belső emigráció. Az ezeréves államiság vezető nemzetiségéből kisebbségi sorsba jutni, egy autorita tiv társadalmi élet szilárd bástyáiból a demokrácia szokatlan talajára kerülni, olyan feladat volt, mely az idősebb nemzedéket szükségszerűen kilendítette lelki egyensúlyából. A magyarság vezető rétegei tegnapról-mára vezetőkből vezetettekké degradálódtak és alacsonyabbrendüségi érzésük kompenzálására aligha kínálkozott más megoldás, mint a szellemi elkülönülés, a passzív rezisztencia. Egy időben divatos volt ostorozni a magyarságnak ezt a kezdeti években tanúsított szellemi és erkölcsi megrokkanását, melynek gazdasági kihatásai is eltitkolhatatlanok; ma azonban úgy érezzük, hogy egy pszichikai reakcióival állunk szemben, melynek eredőjét az egyéni tudat súlyos elváltozásaiban kell keresnünk. Ennek a nemzedéknek letargiáját fokozta a világháború öröksége, a harc és a forradalmak kiábrándító élményanyaga, csupa olyan körülmény, mely a magyarság kultúrális érték-tudatának nem növekedését, de katasztrofális süllyedését segítette elő. A háborús generáció visszatérve a lövészárkokból és fogságokból hirtelen szembetalálta magát egy hirtelen kialakult életformával, melynek főjellemzői a polgári érvényesülés és pénzhabzsolás terén folytatott harc, utilitarisztikus magatartás s a szellemi értékek általános devalvációja volt. A spengleri nemzedék volt ez, mely az ösztönök homályos régióiban leszámolt a nyugati kultúra pusztulásával s egy bizonyos „utánam az özönvíz" attitűddel lubickolt a frissen felfedezett élvezetek közös iszapfürdőjében. A háborút végigélt korosztály mohó kapzsisággal szerette volna behozni az elmulasztottakat, a fiatalság pedig, az akkori húszévesek, szánalmas gyermekkoruk rémképeit csititgatták el a hideg értelem cinikus intellektuális eszközeivel. Nyugaton ennek a fiatalságnak Huxley, Lawrence lettek a kedvelt írói, milyen sokat mondó ez! Magyar viszonylatban a kisebbségi sorshelyzet s a vele kapcsolatos érzelmi értékcsökkenés tudata természetes reakciót váltott ki az idősebb korosztályban, azt a konzervativizmust, mely később olyan méllyé tette az ellentéteket a fiatalsággal szemben. A magyar társadalom mimóza-életre kényszerült s idegen érintésekre behúzódott vidéki kastélyaiba s megpróbált úgy élni, mintha kultúrájába és életébe nem állott volna be szakadás. Budapest
