Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-01-01 / 1. szám - Telek A. Sándor: A fiam. A gép. Giling-galang

Majd megsunyit a tomboló vihar.

Méla béke ül távol és közel: Egy sarokba búj. Lelke nincs jelen.

Kezében könyv van: a Történelem S szemén most bűbáj-csodálat lövel.

Haddúló ősök járnak előtte ... Olykor nyugtalan dobbant iái lába, Mintha felsírna: „Hová lettek ők, A diadalmas világotverők...?" S valami szent láz száll a szobába.

Századok búja, vad kacagása:

Könny és bor közös kupába csordúl. Teremtő munka, vér, rabság, babér, Százi fájó kérdés: mi végre, miért, Hogy nem nőtt szikla a magyar porból...?

És az ökle a levegőbe sújt.

Homlokán ül a dacos akarat: „Zúgjon sorsharag viharja rajtunk, Kitépnek: újra új lombot hajtunk S a nevünk tiszta és méltó marad."

S kidobban a kert tisztás gyepére, Mintha kihívón az erő kiáll,

Gyerek még: cserkész, de ott ég rajta Valami régi pogány-tűz fajta S a jövőt-hívón kürtjébe rivall.

A GÉP

Hiába dúdolsz titkos danákat

Fürge kígyóként hasztalan szalad önmagát űzve sziszegő szíjad: Én nem szeretlek. Hazug a szavad A mormolásod, füttyöd idegen.

Nincs neked lelked, nincs neked véred, A halál lehet édes testvéred.

A tested hideg, a munkád robot

Nem ismered a zsoltárt, dallamot,

Ami a műhelyt és a tarlókat

A munka nyomán tele kiáltja.

A pacsirta szó mindennél szebb.