Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-01-01 / 1. szám - Reményi József: Látogatás. A Yankee hölgy rokoko álma
Eliz mégegyszer átfutott a szemeken és a homlokokon, azután elborult előtte a terem polgári bágyadt fénye, csillárok gyulladtak, vörösbársonyok terültek, parkett tükre siklott a szoba szennyes padlójára. Veszett lendülettel rúgta' fel a széket, úgy kapta el Lökösyt, hogy az messze lendült utána, kiugrott a szoba közepére, magával húzta a férfit és táncra vitte, de mert atz nehezen mozgott, messzire dobta magától. Magasra húzta fel a fehérpettyes kék háziruhát, ai friss vasalás gyűrött görcsbe csomósodott a kezében és ő táncolt, magasra lendült a lába, azután símán, mint a szerelem végzete, úgy simult a padlóhoz és énekelt is hozzá, gyönge szopránhangján, úgy kísérte önmagát, az énekkel. Emberek állták el lassanként a bejáró nyílását, emberek álltak fel az asztaloktól és nézték, azután lassan, egymásután somfordáltak ki a nagyterembe, mintha temetőn át menekülnének. A primás somfordáit be helyettük, megpengette a, vonókat és Eliz lihegő arcába nézett. Aztán játszott A halál tánca jött, lassú és csak a test játékai, a szerelem és a halál ősi szép mozdulatai, Eliz arca sápadt volt és a szeme ,ai messziségbe tévedt, de a teste minden részecskéje éft és végtelen bőséggel zuhogott belőle a múlt paráznasága. Fáradtan és összetörtén zuhant vissza a székre, ahol akkor már csak az öreg Sutay ült. Ült és a semmiségbe révedt a két öreg szeme és az arcán nem volt harag és megdöbbenés, hanem a véghetetlen értés enyhe világossága ömlött el. Kint már szürkült az ég alja, az ablakon át az ébredő élet zajai hallatszottak, kádas szekerek indultak a kora szüret felé, öreg kezét az Eliiz vállára tette. — Gyerünk haza, lányom ... Eliz felállt és engedelmeskedett, gondolat né'kül és lehunyt szemekkel Kint a szürke uccán pedig a megrikatott gyermek menekülő reménytelenségével kapaszkodott az öreg ember karjába. A Liget bejárata előtt megállt, mintha nem tudna tovább egyet is lépni. — Apám ... jaj, apám ... De a Liget öreg fái, akik alatt már százezernyi élet futott el a semmiség felé, jóságos, védő, bölcs mosollyal fogadták be őket. REMÉNYI JÓZSEF: LÁTOGATÁS A végzet, ez a gazdasszony ma meghívott otthonába. A konyhába is elcipelt, legelrejtettebb sarkába. Bútora orgona, pipacs, hegedű, hárfa, gordonka. A falon fenséges freskók, s felém fordult, mint pesztonka, ki eldajkálja bánatom, az illat és a muzsika, a szín, a ritmus, égi fény, otthona látható titka. A konyhában kozmás sziagok, de tészta is, dióstorták. Az angyalok, cselédei, a krémes habot kavarták.
