Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-04-01 / 4. szám - Szitnyai Zoltán: Csak az egyszer

— Nagyon kedves, de nem táncolok. Most az urammal fogok udvarol tatni magamnak.

A férfi meghajtotta magát és tovább ment. Erzsébet sietve ült le István asztalához. Szerette volna kiönteni a keserűségét, de mosolygott. Jóformán egyedül volt már lent a lakásban, a többliék' mind felröppent elk a forraszra, amikor melléje lépett az előbbi úr, hogy nem lenne-e kedve friss levegőt szívni a tetőterraszon? ó, igen, az igazat megvallva épp erre vágyott. Aztán a felvonó fülkéjében, ahol csak kettőn voltak, a férfi hirtelen és váratlanul a kezéhiez nyúlt. — Ó, milyen ijedős — nevetett föl, amikor Erzsébet elrántotta a kezét. Aztán még idáigi követte, az asztalhoz. És most Erzsébet itt ül István mellett, feldúltan és csalódottan, de ezt nem akarja elárulni. Ezzel mindent elronthatna,

— iNo, hogy mulatsz? — kérdezte és minden erejéből mosolyogni igyekezett.

— Nagyon kellemesen — sietett a válasszal István és mindent elkövetett, hogy meggyőző legyen a, hangja.

Sűrűn elakadó mondatokkal dicsérték a kellemes estét, a pompás vendéglátást és a szívélyes házigazdát. Egyre mosolyogtak, pedig keserűség és csalódás volt bennük. Árvának és mellőzöttnek érezték magukat. Úgy ültelk ott magányosan egy asztalnál, mintha hívatlanul érkeztek volna ide. A házigazda feléjük se nézett aizóta, hogy megérkezteik. Legokosabb lenne felállni és menni. De hátha történik mégi valami, valami váratlan és Istvánra nézve kedvező fordulat. Elcsendesülve nézegettek már maguk elé és nem mertek megmozdulni. Erzsébet István miatt, István Erzsébet miatt. Jóformán utolsóknak maradtak, amikor tiz óra körül hirtelen felkerekedett az egész társaság. A házigazdát a hallban találták meg, amint távozó vendégei után kiáltott.

— Marad a megbeszélt programm.

Majd szórakozottan feléjük fordult:

— Remélem, jól érezték magukat?

— Nagyon, — felelték csaknem egyszerre, aztán ideges mosollyal, mélyen elkomolyodva léptek ki a lakásból.

Szótlanul mentek egymás mellett. A fejük zúgott, bőrüket forró verejtéikcseppek égették. István szeretett volna dühödtem felordítani, Erzsébet sírva fák adni. És mintha öltözékük is gúnyolódott volna rajtuk, amint Erzsébet ruhája minden lépésnél figyelmeztetően zizegett és István páncélinge az át nem élvezett szórakozás estélyi méltóságával Világított a sötétben, önkénytelenül egymásba karoltak. István az aszszony kezére tette a kezét s az vékony ujjaival az ő újjai közé furakodott. Ebben a pillanatban oly közel kerültek egymáshoz, hogy egyszerre megszűnt kölcsönös szégyenérzésük.

— Rémes volt! — kapta fel a fejét a férfi olyan mozdulattal, mintha valami undorító rovart rázna le magáról, aztán nagyot fújt utána.

Erzsébet fel lélegzett:

— Néked is? Akkor már bevallhatom, hogy még sehol az életben nem éreztem magam ilyen rosszul.

Megálltak és hangosan összenevettek. Csupa nagyképű ember, csupa fennlhéjjázó asszony! Borzalmas társaság, unalmas este! Csak hogy vége van és mehetnek haza. De előbb még betérnek valahova,