Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-04-01 / 4. szám - Szitnyai Zoltán: Csak az egyszer

— No, nem csak a fekvése, hanem maga az épület is remek.

— Kétségtelenül — Sietett a társalgást folytatni István. — Különösen a homlokzati megoldás szerencsés. De már például ez a tetőterrasz • nem felel ímegi minden kivé na lomnak.

— Ez a tetőterrasz? — húzódott össze mogorván Wartsifield szemöldöke. — Ennél szerencsésebb megoldás el sem képzelhető. Csupa hangulat és báj.

István a szakértő fölényével mosolygott:

— De méltóztassék nézni ezt a kéményt a sarokban. Mi a báj ezen? Ez már a tervező hibája. Ezt okvetlenül el kellett volna tüntetnie.

Wansifield hosszan megnézte a kéményt, majd kurtán felelte:

— önnek van igaza.

Aztán a két másik férfihez fordult:

— Én már akkor figyelmeztettem a pénzügyminisztert, hogy jóslatom nem csalt, azt rohamosan igazolták az események. Alig egy (hónap leforgása alatt ötszáz millióval emelkedett az értékpapírok tőzsdei árfolyamai. Ez a jelenség, mely korántsem elszigetelt...

A két úrba karolt és Istvánt már figyelemre sem méltatva, beszélgetve tovább ment velük.

István egyedül maradt. Elácsorgott egy üres asztalnál és elszontyolodva nézte a táncolok sűrűsödő, tairka tömegét. Várt egy neki szóló, bátorító pillantást. De a nők közömbösen lebegtek el mellette táncosaik karján s tekintetük úgy ért hozzá, mint valami1 tárgyhoz, ami épp útjukba akadt az egyéb tárgyak között. Végül merészen odalépett a platinaszőke asszonyhoz, akinek a házigazda mutatta be megérkezésükkor.

Megengedi? — s az asszonyról a táncosra nézett szinte kérőén.

Azok némán élválltak egymástól. Az asszony az ég felé tartotta a fejét, mintha a csli'llagökat számlálná és úgy táncolt tovább. Ez olyan idegesítő volt, hogy István zavarában megfeledkezett a zene üteméről és összeütközött a táncosnőjével. Csaknem feldöntötte s cipőjének orrára taposott. Belevörösödött szabadkozására hűvös mosoly volt a felelet. A második forduló után azt mondta az asszony, hogy megszomjazott és talán később folytathatnák a táncot...

— Itt van egy szabad asztal — ajánlotta István.

— Az én társaságom amott van — felelte csaknem idegesen az asszony és sietve továbbment.

István leült az üres asztalihoz és rákönyökölt a kőpárkányra. Kihúzta ezüst tárcáját és elgondolkodva cigarettára gyújtott. Lenézett mélyen maga alá, a völgybe. A kerten túl, néhány bámészkodó arc szorult a kapú vasrácsozata közé. Talán épp őt nézik és arra gondolnak, hogy iime egy ember a boldog gazdagok közül. Ezen szomorúan elmosolyodott. Tűnődve ütögette cigarettáját, míg a hüvelyből kihullott a parázs és néhány piros bukfenc után elsötétedve terült el a földön.

— Nos István? —szólalt meg a háta mögött Erzsébet.

István összerezzent. Várta a szemrehányást. De az asszony szemében bizonytalan fény csillogott, mintha könnyeken világított volna át. Egy középkorú férfi várakozóan állt mögötte. Erzsébet türelmetlenül nézett vissza rá.