Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-04-01 / 4. szám - Szitnyai Zoltán: Csak az egyszer

— Menj te is — bíztatta Erzsébet a férjét.

Az szótlanul elnézett arra, ahol a társasági tagjai eltűntek, a halihó, nyíló, keskeny üvegajtó mögött, melyből hirtelen felfutott és eltűnt a fény. Arra gondolt, hogy nem rég vele is terveztetett a főnöke egy ilyen jól berendezett kis ipalotát. Ö maga meg’ külső városrész kényelmetlen bérházában lakik. Hasonló a sorsa a szabóéhoz, aki mások számára készíti divatos ruháit, maga pedig esztendőikig nyúzza ugyanazt.

— Légy kedves — bíztatta tovább Erzsébet — udlvarolj a nőknek, mondj kellemes dolgokat a férfiaknak. Légy ügyes. Istenem, ha én lennék férfi!

István végre elindlult.

— A tetőterraszra méltóztatiik? — kérdezte előzékenyen az inas, amikor a felvonó ajtajához ért.

Szótlanul bólintott és belépett a fülkébe. A pillanatnyi némaságban, míg ott állt az inassal szemben, lesütött szemmel, az volt az érzése, hogy az divatját múlt és feszessé vált smokingját mustrálta ezalatt. Talán mosolyog is magában. Meglepődött, amikor az inas néma, merev arccal kitárta előtte az ajtót:

— Parancsoljon nagyságos uram.

A terrasz kőpárkányán csőlámpa futott körbe és halványlila fényt hintett ki magából. Mintha valami mulatóba ért volna. Valahol gramofon zene szólt megállás nélkül, önmagától cserélve a lemezeket. Két pár táncolt a mozaikkal kirakott négyszögön. Egy színes ponyva lugasból halk asszonyi nevetés hallatszott s a félhomályból két keresztbe vetett női lábszár karcsú íve világított ki a térdig csúszott szoknya alól. Kis asztaloknál italozó hölgyek és urak ülték. A házigazda épp jóízűen felnevetett valamin s átnyúlva az asztal fölött,hosszan megcsókolta a vele szembe ülő hölgy kezét. Kurta, kékzubibonyos boy pezsgőt szolgált fel. István tanácstalanul nézett szét, hogy melyik társasághoz szegődhet, hol nem lenne alkalmatlan? Könnyű volt Erzsébetnek azt mondania, hogy legyen ügyes. Végül három beszélgető úr mellé lépett, akik a terrasz szélén álltak a kőpárkánynak támaszkodva, a kivilágított város gyönyörű látványával’ szemben.

Páry István — mutatkozott be túl hangosan és feszes meghajlással.

Az urak meglepődötten néztek rá, aztán halk morgással a kezüket nyújtogatták. A harmadik, szikár és ősz férfi, tisztán’ és igen hűvösen mondta:

— Wanslfield1.

István egy pillanatra megszeppent. Wansfield! Legalább egy millió pengő évi jövedelem. Sokak szerint még annál is több. Szinte kiejtette a tenyeréből az izmos, csontos kezet és gyorsan felkapott egy pezsgés poharat a mellettük elhaladó boy tálcájáról. Hirtelen felhörpintette az italt. A szénsav fejébe korbácsolta a vért, kis kábulat öntötte el. Wansfield? Hát aztán? Épp olyan ember, mint egy másik. Ha most ért ahhoz, hogy a közelébe férkőzzön, holnap már ő lehet Budapest legnevesebb építésze. Merészen nézett Wansfield szemébe:

— A palota fekvése ugyebár remek?

Wanslfield mintha gondolkodott volna, hogy egyáltalában méltassa-e feleletre, aztán hűvösen mondta: