Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-04-01 / 4. szám - Szitnyai Zoltán: Csak az egyszer

lőtt arra, hogy a szerencse rendkívüli közbelépését várja a jövőtől. De ezt nem akarta elárulni. Talán kabalából sem. Ö józan és higgadt férfi.

— Ó, fiam, — felelte a magé ráerőltetett férji józanság hangján — én azzal is beérném, ha lenne egy három szobás lakásunk, lehetőleg közel az autóbusz megállóhoz.

A kocsi lassított, majd hirtelen lefékezett és megállt a villa kertjének kitárt kapuja előtt. A lépcsőház piros-szőnyeges útján, bóbitás szobalány sietett eléjük. Átvette a kabátokat, a férj kalapját. Alig észrevehető mosollyal szemügyre vette az asszony aszályos ruháját és a szmokingos férfit, aztán tiszteletteljes mozdulattal kitárta előttük a hallba nyíló üvegajtót. Erzsébet rátarti, egyenes mozgással, felvetett fejjel suhogott előre.

— Inast sem tart, csak szobalányt — súgta a mögötte lépkedő férjnek.

Tágas szalonba léptek. Az egyik fotel óriás támlája mögül apró, köpcös ember bújt elő a rögtöni szívélyesség begyakorlott mosolyával, mintha egy villanásnyi mosoly vonult volna át az arcán, amint a belépő párra nézett. Aztán Erzsébetnek kezet csókolt és Istvánnak megszorította a kezét.

— Nagyon örülök, — mondta afféle házigazdái szívélyességgel.

A fotelek magas támlája úgy eltakarta a bennük ülőket, hogy az első pillanatra csak keresztbevetett lábszáraikat lehetett látni. Cigaretták füstfelhői úszkáltak a tágas ablakok előtt az alkonyodás utolsó fényében, amit valami tompa és vontatott társalgás hangulatot adó díszletéként bocsájtottak be a szobába. Aztán kigyulladt és szikrázva árasztotta fényét az üvegicsiillár. Erzsébetnek összeszorult a torka, ajkára fagyott a jókedvű mosoly. A hölgyek legtöbbjén nem is kis estélyi ruha volt s az urak kivétel nélkül szürke és sötét utcai ruhát viseltek. Erzsébet úgy érezte, hogy mindenki rajtuk mosolyog. István egy alkalmas pillanatban szabadkozva soimpolygott a házigiazda mellé:

— Restellem, hogy így túl öltözködtünk, pedig a magam részéről nem is szeretem ezt a viseletét.

A házigazda megveregette a vállát és a társasági élet szokásaiban jól begyakorlott ember könnyedségével felelte:

— Sohase szabadkozz, te az angol szokásokhoz tartottad magad, ami világszerte és minden (körülmények között uralkodó.

Bocsánatot kért és újabb érkezők felé sietett. A távoli szobákban is sorra kigyulladtak a csillárok és tompa morajjal futottak le az ablakok redőnyei. A kék frakkos, rézgombos inas bevonult az italokkal, magasra tartott ezüsttálcán. Erzsébet a szomszédjaival való barátkozás néhány sikertelen kísérlete után elszótlanodva hallgatott egy fotelben. Majd magához intette Istvánt, mintha valami halaszthatatlan közölni valója lenne. Csak mondani akart valamit, hogy ne kelljen hallgatnia:

— Tévedtem az előbb, mégis tart inast.

— Természetes, — felelte István ugynazzal a fesztelenséget magáraparancsoló igyekezettel, amivel elfogódott zavarát akarta leplezni. Kényszeredett társalgásba kezdtek egymással, szürcsölték a keserű ízű italt, egyik cigarettát szívták a másik után és úgy tettek, mintha kitünően éreznék magukat.

— A tetőterrasszra is fel lelhet menni, — ajánlotta a házigiazda az újjonjött társaságnak.