Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-03-01 / 3. szám - Sebesi Ernő: Hattyudal
Pár perccel később egy rendőr jött érte a karzatra, mert ő még mindig kereste ia hangját. — Kicsoda maga? — kezdte az igazoltatást a rendőr. — Telekáp Kamillo, baritonista tenor, szerződés nélkül és szabadlábon — s rávigyorgott a rendőrre, aki nem fogta fel ilyen kedélyesen az ügyet. — Mit keres itt? — Mondtam már. A hangomat. — Itt nincs hang. Itt csak por van. — Por és hamú vagyunk mindnyájan. — Nem kérdeztem. Jöjjön velem. — Ahogy tetszik, kedves Scarpia — mert ő most hirtelen Cavaradossinak képzelte magát. Levitték a titkári szobába. Itt megerősítette azt a gyanúját, hogy a hangja csak ott lehet, mert akkor, mikor vendégszerepelt, nagyon ki akart tenni magáért a biztosnak látszó szerződés reményében és csak a karzatnak énekelt. Tékozolt, pazarolt, mert volt mivel — gondolta magában. A rendőrségen ugyanezt mondta jegyzőkönyvbe, közbeni már telefonáltak a mentőkért, de ai rendőrorvos meggondolta a dolgot, nem látta közveszélyesnek az esetet és végül elbocsátották. Mikor hazajött, az asszony bekopogott az ajtaján. —■ Szabad — mondta nyájasan, jókedvűen, mert örült, hogy a rendőrségen Is megtartotta a fölényét. — Nem megyek be — hallatszott kívülről az asszony hangja. — Csak azt akartam bejelenteni, hogy tessék magát kijelenteni. — Miért kérem? — Mert felmondok önnek. Erre Telekán kinyitotta az ajtót és ott termett az asszony szobájában. — Nekem nem lehet felmondani — mondta gőgösen. — Miért? — Mert én hiszek a violakulcsban, amely kinyitja a hangom berozsdásodott lakatját, hiszek ia sugónőben, aki nem veszi le rólam a szemeit, hiszek továbbá a jegyszedőnőkben, akik beletapsolnak az áriámba ma és mindörökké Ámen. Erre leült az asztalhoz. Az asszony irtózva menekült a gangra és segítségért kiabált. Telekán finom mosollyal nézett utána és belekezdett a Tosca nagy áriájába. Csak a lépcsőházban fejezte be és kifordult a kapun. * Aznap este is az Operában volt. Egy olasz tenorista épekelte Rigoletto hercegét. Felment a karzatra és várta az olasz konkurrens hangját. Megelégedéssel konstatálta, hogy akkor este, mikor ő lépett fel először (nem merte hozzágondolni, hogy útóljára is), sokkal több volt a néző, pedig az olasznak a fellépését nagy reklám előzte meg. Haragudott erre az importra. — Minek külföldi hang? — gondolta, mikor itt van ő! A belépő ária felharsant és a közönség hálásan tapsolt a vendégművésznek. Mindenki meg volt elégedve. Az olasz hang bársonya megsimogatta a publikumot. Telekárának nem tetszett persze, de ő nem volt publikum. Ö művész volt. .. Az első felvonás szünetében váratlan dologra határozta el magát. — Hogy ez nem jutott már előbb az eszembe! — dühöngött önmagára. Ettől a váratlan dologtól remélte mindazt a beteljesülést, mellyel eddig adósa marad az Opera, a közönség, a sorsa és az egész élete. A második felvonás elején odaállt egy szemüveges, magashomlokú, szőke fiatalemberhez, aki partitúrával a kezében élvezte az előadást. Telekán belenézett a partitúrába és mikor a nagy áriának meg kellett kezdődnie, teleszívta a tüdejét levegővel és olyan mozdulatot tett, mintha innen a karzatról, végig a nézők védtelen fején keresztül, le akarna énekelni a színpadra. A szomszédja borzasztóan megijedt, de volt annyi lélekjelenléte, hogy
