Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-03-01 / 3. szám - Sebesi Ernő: Hattyudal

Egy délelőtt, mikor egy nehéz áriát intonált éppen, hirtelen dűhrohamában megfojtotta a szegény, ártatlan állatot.

Mikor az asszony felelősségre vonta, csak mosolyogni tudott.

Az asszony összecsődítette a szomszédokat és Telekán meghallotta a konyhából, hogy mi volt tettének indítóoka:

_ Biztosan irigykedett szegénykére, hogy jobban trillázik, mint ő — fakadt ki dühösen az asszony.

— Ugyan

kérem, egy férfi nem is szokott trillázni — csitítgatta egy öregebb asszonyság.

— De ez trillázik egész nap — toporzékolt a nő.

— Akkor bolond.

— Az

lehet.

— Mondjon

fel neki.

Erre csend lett.

Telekán mozdulatlanul lapult az ajió mögött és biztos volt afelől, hogy a háziasszonya nem fog neki felmondani, mert biztosan szerelmes belé.

Egocentrikája nem ismert határt.

Még aznap este két anzixkártyát küldött Ceglédre a súgónőnek. Zöld tintát kerített valahol és ezzel írta meg a két lapot.

Rövid volt és szellemes, ahogy ő képzelte.

Az egyiken csak ennyi 'volt:

„A hangnak nem szabad kialudni!... T. K."

A másikon valamivel több vo.lt:

„Arianycipőt veszek neked és hangszalagommal fűzöm be! T. K."

A súgónő, nem hiába nőtt fel Shakespeare és a többi klasszikus kultuszában, rögtön látta, hogy Telekánnal nagy bajok vannak.

— Ez

a vég kezdete — sóhajtozott Shakespeare-ral és rohant az igazgatósághoz. Sürgönyözjni akart a Színészegyesületnek, hogy zárják be valami elmeintézetbe szegény Teleként.

Újból elolvasta a két lapot.

S. O. S.-jeleknek nézte a tragédia nyílt tengerének háborgó vizeiről és úgy érezte, hogy ezeknek a kétsébeejtő jeleknek át kell törni a közöny jéghegyeit, hogy Telekán befusson, ha nem is a siker kikötőjébe, de legalább egy szanatórium külön zárkájába.

— Az a bitang Pest az oka mindennek!

S rettenetes szitkokat szórt annak az ügynöknek a fejére, aki szegény Telekánt akkor Pestre hívta és beugratta a szereplésbe.

— Igazgató úr, tessék elképzelni — ecsetelte a sugónő Telekán sorsát megindító színekkel —. őt már meglegyintette egyszer a hír szárnya. A hír olyap, mint a gutaütés, az is meglegyinti úgy néha az embert _ fejezte be

az egyoldalú vitát, mert az igazgató egy szót se szólt s a sugónő nagyon büszkén és meghatottan távozott az irodából, mert ez a szentencia tőle származott.

*

Egy héttel később nem kis riadalmat keltett, hogy az Operaház nézőterén, a karzaton, egy furcsa emberre bukkantak a takarítónők.

Fekete zakkóban volt ez az alaik, cilinderrel a fején.

— Mit keres itt? — rontott rá az egyik takarítónő, bár nagyon meg volt rémülve.

— A hangomat. ..

— Mit kérem? — és akkor már ijedten hátrált a nő

— A hangomat kérem, itt vesztettem el, tavaly február 19-én, színre került a Hoffmann meséi, zónaszelvény B, kezdete este 7-kor, vége %12-kor, Telekán Kamillo vendégfelléptével, a bérlettulajdonosok déli 1 óráig válthatják be jegyeiket — szavalta affektált hősi pózban.

" — Jézus Mária; hisz ez egy őrült! — rohantak ki jajveszékelve a takarítónők s ezzel megzavarták szegény Teleként abban, hogy az egész színlapot elszavalja. Még talán azt is tudta, hogy melyik nyomdában készült a plakát.

Ha a sugónő tanúja lett volna ennek a jelenetnek, büszkén, elégtétellel állapította volna meg, mennyire igaz az ő feltevése, hogy abban a végzetes pesti vendégszereplésben kell keresni a tragédia okát.