Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-03-01 / 3. szám - Farkas István: A kissoron
törődtek eleinte ez én egyéni passzióimmal. Később azonban Losoncon figyelmeztették őket rám, egy kicsit csodálkoztak is, de aztán egykedvűen vették tudomásul, hogy a tanítójuk íróember. Persze, hogy nem sokat törődtek vele, hiszen újság alig járt a faluba. Pártújságokat láttak, meg kalendáriumokat, amiket télidőben még a legszegényebb család is megvett. Napilapokat az én konyhámban láttak, ahol állandó olvasókörük volt. A patak egyformán csobogott télen-nyáron, de talán nyáron mégis jobban rakoncátlankodott. Egyszer megtörtént, hogy délelőtt olyan hirtelen árvíz lepte el a szigetet, hogy a gyerekek ebédre is ott maradtak. De ez ritkán ismétlődött, s ha a patak medrét közös akarattal és nagyobb munkával megtisztították volna, nem lett volna ez sem. Már harmadik éve lehettem ott, amikor divatba jött a prágai csipke. No, ezentúl aiz anyák csak azért dolgoztak, hogy a lányok ruhájáról, nyakáról valahogy ne hiányozzék. Egyszer írtam is róla, valahogy tudomásomra jutott, s akkor több asszony hetekig haragudott érte. Nem is írtam többé semmi olyat, amivel érzékenységüket megsérthettem volna. Színdarabokat is rendeztünk, az iskolában továbbképző tanfolyam is volt, s mindent olyan csendben, olyan magunknak csináltunk, hogy tudomást sem szerzett róla senki. írásaimból egyszer volt haszna a falunak. Egy decemberi délután, tanítás után megírtam, hogy a gyerekek errefelé nem várják a Mikulást, még a Jézuskát sem, mert olyan elhagyatottak és olyan szegények. Pedig az iskolai dolgozatban hajasbabáról, miegymásról álmodoztak. Karácsony előtti nap, éppen az utolsó tanítási napon egyszerre csak két nagy dobozt hoz ki egy kocsi <ai városból. A Jézuska küldte — mondták a kocsisnak. S ahogy fölbontom, látom, hogy benne van a hajasbaba is, benne vannak a más babák is, mindaz, amit leírtam, s amiről csak álmodtak a gyerekeim. Azt hiszem, hogy ez volt a legszebb karácsonyunk. Én a legszebbnek tartottam a magam karácsonyai közül. Itt, a szigeten született a kisfiam is, ifjabbik István. A legszebb volt három élő gyerekünk közül. Babona ugyan, de azóta is sokszor gondoltunk rá, hogy azért halt meg, mert aprószentek napján született. Mondta is mindjárt Nagy Borcsa néni, a második „vénasszonyunk", hogy nem jó véget fog érni, s héthónapos korára meg is halt szegényke. Bélhurut vitte el, a kisbabák legveszélyesebb nyári betegsége. A másik fiamnak már hiába mesélek a kisöccséről, az városi gyerek, s nem mutat semmi iránt érdeklődést, ami öszszefügg a faluval. Itt megállók kissé. A gondolatok úgy rajzanak bennem, mint a májusi méhraj, mely kései virágra szabadult ki s zöld lombot talál. Vagy mint a szellő, mely ezer alakban egyszerre lebbenti magát tündéri magakelletéssel. Vagy mint a jelsőci nagyerdő öreg tölgyein megűlő madarak, amint befelé néznek a falura. Miről írhatnék még, ami rajtam kívül mást is érdekelne, megírjam talán, hogy hogyan lett agrárpárti a falu javarésze, s hogyan hanyagolták el őket magyar pártbeliek? Ezeket nem szabad megírni, mert akkor nem vagyok jó magyar ember. Megírjam-e hogy már ott sem tartottak jó magyar embernek, mert külön arcára neveltem a falut? Egyetlenegyszer hallottam, hogy nem felejtettek még el, amikor bementek Losoncra Dar.kó nénihez, s őt kérték, hogy engedje nekik eljátszani fiának a Rákóczi-ünnepre írt Só és kenyér című játékát. Akkor — állítólag — azt mondták azok a legények: — Minket még a Farkas tanító úr tanított, hát azért jöttünk ide olyan bátran .. . Senki se beszéljen a kelleténél többet önmagáról. Irodalmi szociográfiában ne adjon senki többet, mint amennyi az estéli emésztéshez okvetlenül szükséges. Legyen tekintettel a szedőre, a hasábokra, a helyre, a szűkén mért honoráriumra!, $ ha írni akar, ne pénzért írjon, ne is a hírért, hanem mesélje el valakinek ködös téli estén mindazt a szépet, ami kicsordul belőle. A szigeti lakó álmodozó ember volt, s ma nem érnek rá törődni az álmodozókkal. Az élet suhan hangtalanul, mellőle elmaradnak az álmodozó emberek. Ma törtetni kell, többet ér a hamar pukkanó, hamar elalvó bengálifény, mint