Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-03-01 / 3. szám - Farkas István: A kissoron

gény özvegyasszony fia voltam, akire csak az Isten vigyázott és ő gondoskodott róla, amennyire azt a nagy háborúban tehette. így magamra maradtam, nagyon hamar kiábrándultam a világból, katona is voltam, éheztem, fáztam, s úgy nevelődtem, mint a százezrek és a milliók, akiknek életét senki sem tartja számon. Talán ezért éreztem magam olyan otthon ebben a faluban, ahol csakugyan „kifogyott" a magyar imádság, és őrmunkámat csak az Istennek tartottam számon.

A pappal nem volt bajom., de .nem is nagyoi szerettem Egy-egy káplán fölényesen bánt velem, olyankor jókat mosolyogtam. Valami Íratlan törvény szabta az életemet, s befelé konok akarattal elhatároztam, hogy Jelsőcből is, magamból is csinálok valamit.

Egyszer — szökött diákkoromban — csavargásért előállítottak Pesten. Amikor megmotoztak, a zsebemben kenyérjegyen kívül egy gyerekesen írt tárcra kéziratát találták. Maga a rendőrfogalmazó is meglepetten rézett rám, megkérdezte, hogy mi volt az apám, s azt hiszem, hogy akkor először használtam így e szót: magyar királyi törvényszéki vezető telekkönyvvezető. A rendőrfogalmazó megmosolyogta szavaimat, de minden további nélkül szélnek eresztettek. S ahogy akkor, szabadon, pénz nélkül jártam a pesti utcákat, homályosan hódító vágyak ébredtek bennem, s szerettem volna odai ha pem is miniszternek, de legalább katonatisztnek visszakerülni. Ez is megtörtént, karddal az oldalamon mentem el a rendőrkapitányság előtt, írói ambicióim akkor alábbhagytak.

Talán azért is írtam ezeket magamról, hogy jobban bele tudjam magam élni abba a faluba, arra a szigetre, amelyről néha még ma is álmodom, s ha megtépáz az élet, ide szeretnék visszakerülni a Mákos Jani bácsik nyugodt arcához, a Csernák Jánosok fekete képéhez, s tőlük, nálam is nyomorultabbaktól kérni segítséget.

Amikor odakerültem, a lányom még nem volt két esztendős. Az új helynek mind a hármain nagyon örültünk, mert igazán otthon nélkül voltunk, s azok a daróci parasztok, akikkel néha-néha én is jót tettem, már nagyon kinéztek a falujukból. Úgy is mentünk el onnan, négy kis szekéren, pedig a falu nagyon számontartja, hogy hány szekérrel jön vagy megy a tanítója. A kocsisoknak kijáró rumot és cigarettát is hitelbe vettem a szövetkezetben, bizony nem szívesen adta az öreg Zachar bácsi.

A jelsőciek jó szívét és meleg szeretetét akkor éreztem először, amikor alig kéthónapos ottlétem után megbetegedtem. Könnyű tavaszi ruhában, sárga félcipőben mentem be a csalóka tavasz elején Losoncra, s harmadnapra már kétoldali tüdő és mellhártyagyulladásban feküdtem. Hat héten keresztül vívódtam fiatal természetemmel, mert a halál már egészen közel járt hozzám. Gyóntatni is úgy gyóntattak, hogy nem tudtam róla. Később tudtam csak meg, hogy az utolsókenetet is föladták rám.

Betegségem idején senki sem gondolt a nekem megmaradt másfél hold föld megmunkálására. S egyszer csak a betegágyba hallom a dobszót, amint Ferkó bácsi, a harangozó inti a népet:

— Közhírré tétetik, hogy a tanító úr beteg, ezt mindenki tudja. Mivel a tekintetes asszonyka nem ér rá mással bajkalódni, minden ember tartsa kötelességének, hogy a tantó úr földjeit szívességből megmunkálja.

Amióta falusi tanító voltam, először csordult ki könny a szememből. Óh, derék, jó emberek, akik maguk voltak az élő nyomorúság, de kedvesen tudtak szeretni engem!

Az iskola bizony elég öreg volt, és elhanyagolt. A hivatalos könyvek is az ablakban hevertek, könyvtárnak, tanszereknek se híre, se hamva, de hiszen még nem messze volt az elmúlt háború, nem igsp gondolt rá senki. Hát legelőször szekrényt fogunk szerezni. Csináltam majálist, vagy talán inkább télen volt, pásztorjátékot. Ez volt az első eset, hogy ebben a faluban játszottak valamit. A bevételből telt szekrényre is, a másik tavasszal már a majális jövedelméből vettem tizenhat könyvet. Megvolt a könyvtárunk is, csak tovább kellett fejleszteni.

Olyan magunknak éltünk, olyan befelé dolgoztunk mindnyájan, hogy itt voltam írói kedvem delelőjén és ha valami szépet vagy jót írtam életemben, az mind innen, Jelsőcről került a nyomtatott lapokra. A falusiak nem sokat