Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-03-01 / 3. szám - Farkas István: A kissoron
S így kerültem véletlen folytár félesztendő múlva éppen Jelsőcre, ahonnan elment a tanító, s ő is csak egy betűt változtatott, mert Pelsőcre került. Vájjon otthont építettem-e nekik? Vájjon megtartottam-e fogadásomat, nekik éltem-e? önmagát senki sem ítélheti meg. De életéről mindenki beszélhet, s néha nem többet jelent-e egyetlen nap az ember életében, mint szürke mindennapok közt folyó, egyhangú élet? A jelsőci életet ünnepnapok sorozatának tekintettem. Én is krumplit ettem, s ritkán került az asztalomra kalács, az én gyerekem is úgy járt, mint a kis palóc gyerekek, velem is úgy beszéltek az emberek, mint egymás között szoktak, nyíltar, közvetlenül. Hogy kabátos ember voltam (a legolcsóbb, készen vett kabátban), az nem számított előttük. Az övék voltam, velük éltem, s résztvettem mindennapos életükben. — Négyszázharminckét magyar ember — szoktam mondogatni — hogyne értené meg egymást! A csoda is megtörtént, mert valóban megértettük egymást. A faluban rajtam kívül volt még egy katolikus korcsmáros, aki szabad idejében asztalosságot folytatott, mert Jelsőcön még senki sem élt a korcsmából. Ha akadt még iparosember, azt sem igen lehetett megkülönböztetni, mert a kovácson kívül mással is foglalkoztak. A cipőmet a harangozó foltozgatta, de először lekaszálta a rétjét, elvégezte a templomi munkát és 'veszekedett egy kicsit örzsi nénivel. Ha famunkára volt szükség, azt a szomszédom, Csernák Sándor, a faragó ember végezte. Másra meg mire lett volna szüksége a magamfajta; szegény embernek? Utólag visszatekintve, sohasem vettem észre, hogy akármiért is irigyeltek volna. A párbért mindenki megfizette, egyszer egy öregasszony jött, hogy a kalászszedésből hozza a gabonát, azt persze visszaküldtem. A losorci munkások pénzzel fizettek, a gazdák gabonával, a kevéske fát mindig behozták, a jó‘ szót kéretlenül is megtetézték. Valahogy annyira a magukénak tartottak, hogy nem is hitték néha, hogy más barátaim is lehetnek. Vükére nem szerettem járni. Az ottani intelligencia paraszt-tanítónak tartott, egyszer azt hallottam, hogy kőműves voltam és csak véletlenül lettem tanítóvá. De semmi sem bántott, s ahogy a legelőn átvezető gyalogúton hazafelé jöttem és elértem az első jelsőci házakait, láttam Éliás Sándor meggör.. ryedt termetét, az akkori bíró, Dancs Ferenc komoly, szelíd arcát és a többieket, megint otthon voltam közöttük, s úgy látszott, hogy közösségünk nem is e földről való. Városi gyerek voltam, s mindig szerettem volna falun élni. Ez a falu megadta nekem mindazt, amit más falvak elvittek tőlem, s szeretettel tetézte azt is, amit a város elrontott bennem. Harmincöt-negyvenhárom gyerekem volt, többre nem emlékszem. A faluban a Petyiek voltak legtöbben, utánuk a Kelemenek. Csernákok is voltak, Dancsok, a többi név aztán megoszlott. A legnagyobb birtok ai félházhely volt, amely tizerkét hold földből, a „remerenciás" földekből, erdő- és legelőrészből állott. A sikerföl'd agyaggal volt telítve, búzát nem sokat adott, s csak az aránylagosan jó időjárás esetén nyújtott egészéivi megélhetést a népnek. Még olyan gazda is eljárt a városba, akinek fertályos birtoka volt, igaz, hogy többet keresett, mintha azt dolgozta volna. A házaik majdnem mind egyszerűek és szegényesek voltak. Egy-két szebb ház szinte kiemelkedett a faluból, de azt hiszem, hogy azokat sem irgyelte senki. Kommunisták és kisgazdapártiak olyan szépen megfértek együtt, mert mindnyájan szegények voltak. A jegyzőt és a csendőröket megtisztelték, a papot szerették. A pap — Dörfel Elek — is szerette őket. A káplánok sűrűn váltakoztak, azokat nem volt idejük megismerni. Legjobban rettegtek a jegyzőtől. Ha valamikor a magyar jegyző nem tudta magát megkedveltetni ezzel a zárkózott néppel, annál kevésbbé tudta a szlovák jegyző. Az egyik különösen nem, mert iskolázott és városi ember volt, végkép nem ismerte a népet. Kis gimnazista koromban mindig Sík Sándor szerettem volna lenni, azaz pap, tanár és költő. Hogy ez a vágyam nem teljesült, talán nem is én voltam az okai, hanem a világháború. Pedig szerettem a latint is, a görögöt is, de sze
