Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-03-01 / 3. szám - Farkas István: A kissoron

Olyan öregesen, kedvesen tudta adni a szót, mintha előre érezte volna, hogy neki hamarabb kell élnie.

A nagyapját én temettem el. A temetése egybeesett a kisfiam temetésével, s illő sor szerint az öreg került másodiknak. Ott álltam a frissen ásott sír előtt, /nem messze tőlem a mi frissen hantolt sírunk, a toronyban szóltak a harangok, és a szomorú augusztusi délelőtt mindig emlékezetemben marad.

A ház fölfrissült, új lakói vannak, de a patak környéke még mindig Fodor apót tartja a tulajdonosnak. A patakok mindenhol ilyenek, mert annyit sut. tognak, enyelegnek fűvel, fával, virággal, bolondos szitakötőkkel, hogy a végén elfeledkeznek magukról az emberekről. S késő évek múlva kérdezik egy-egy új hab csobbanásával: vájjon ki halt meg?

Az öreg Fodorok közül nem él már a patak partján senki . ..

A sziget.

Egyszer láttam a Kecskeméten megjelenő Sziget folyóiratot. Nem is a tartalma lepett meg, hanem a neve, amely arra engedi következtetni az olvasót, hogy munkatársai elzártan élnek a világtól és sokkal nemesebb, sokkal antikabb és szebb cél hajtja őket el a mától, mint ez a bolondos, gyerekesen követelőző és nagyhangú világ.

Ilyen sziget volt a jelsőci öreg iskola, az én iskolám. Amikor először vetődtem a faluba, sokáig hiába kerestem az iskolát, mert olyan ház volt, mint a1 többi, talán még olyan sem, de amikor éppen elmentem mellette, kíváncsian álltaim meg, nézvén, vájjon ki lakik itt, ebben a bibliai környezetben, áldott csendességben. A kis ház falára festett oroszlános címer mutatta aztán, hogy ez az iskola.

Az egyszerű drótkerítés mögött két pirinyó ablak tekintett az uccára, nem voltak nagyobbak egy nehézsúlyú birkózó két tenyerénél. Egy az udvaron is őrködött, aztán jött a konyha a kissorba néző ablakával, megint két tenyérnyi ablak az udvar felé, majd két-két öreg ablakkal az iskolaterem. A kertben vén alrnafák, egy-egy fiatalabb szilvafa, az almafák alatt mohosodni induló pázsit és mögöttük a kedvesen csobogó, félve csurranó patak, amely a szlovákok üzenetét hozta le ebbe az utolsó őrszemül előretolt kicsi faluba.

— Itt

szívesen élnék én is — gondoltam hirtelen, de szégyeltem magam a gondolatért, mert a háznak lakója volt, s éppen zongoraszó szűrődött ki az ablakon. Azért csak kartársi látogatást tettem, megízleltem a vén almafák pompás gyümölcsét, megnéztem az újonnan kiültetett két rózsafát, s visszamentem az én falumba, Darócra. Ahogy az erdőn haladtam, az akkor fölvont magasságjelző oszloptól is visszafordultam, néztem a karcsú, kedves tornyot, 3 szerényen megbújó és mégis úgy szétterülő házakat, s valami mintha azt súgta volna, hogy Jelsőc és én nem örökre búcsúzunk egymástól.

Szomorú idők következtek aztán, de hát mit ér az igazi élet szomorúságok nélkül? Bizony szépségesen elbocsátottak ai szolgálatból, egyszeribe kimondták, hogy az én papírom nem jó, nincs rajta az oroszlános címer, fel is út, le is út. Annyit mégis megtett a jegyző, hogy a kisbíróval hordaitta ki az uccára szerény holmimat, két csendőr feltűzött szuronnyal az ucca túlsó feléről leste, hogy pontosan végrehajtja-e a parancsot, aztán lakást is rekviráltak, egy kövezett konyhát, meg egy kamrát. Az utódom még meg is vigasztalt, hogy az emberek között álltam, és nem is segítséget, nem is részvétet vagy miegyebet várva, csak megszokásból beszélgettem velük, hogy:

— Kolléga,

úr most elmehet a szövetkezetbe üzletvezetőnek, maga szlovákul is tud, a bort is szereti!

Hát ezt legalább magyarul mondta, akárki megérthette. Az emberek nevettek, élcnek jó volt, s az emberek — hiába — ilyenek, mindig a hatalmon levőt becsülik jobban.

Nem kerültem el a szövetkezetbe, hanem igyekeztem, hogy az oroszlános címerrel ékes papírt is megszerezzem. S közben azt mondogattam magamban:

—• Ha papír kell nektek, most már papírom is lesz. Két évet éltem itt, közietek, de nem ismertetek. Ahová ezután megyek, ott ismerni és szeretni fognak. Aki nekem otthont ad, annak én új otthont építek.