Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-02-01 / 2. szám - Brogyányi Kálmán: A szlovenszkói magyar művészet krízise

A küldetésiben, a saját sorsában való hit hiányzik a többiekből! És ezt nem rovom föl hibájukul. A mai társadalom, a mi magyar középosztályunk senyveszti nemcsak művészetünket, de szellemi életünket is.

Ahhoz, hogy művészetiünk egészségesen viselhesse a kor egyetemes kríziseit, egészséges szellemi élet, anyagiak és a szellemiek megfelelő kicserélődése és a művészettel szemben felelősségtudó magyar értelmiségi osztály kell! És ez a réteg közömbös a szellemiekkel. Horizonttalan vidéki ességünkben katonazenével, cinntányérral és dobbal kell közönséget fogni egy kiállítás ünnepélyes megnyithatására. A fővárosban személyről-személyre való instanciázással kell húsz embert összefogni ugyancsak kiállítási megnyitóra, mert ha ezt elmulasztjuk, a rendező és a művész fanyar mosollyal üdvözölheti egymást egyedül az üres teremben. Pedig sokszor heteikig tartó munka, pénz és sok reménység előzi meg a kiállítást. A megnyitott kiállítást pedig, de nagyon sokszor be is lelhet mindjárt zárni — senki sem érdeklődik utána. Ha itt-ott változik is a helyzet, tartós javulást nem áll módunkban létrehozni. M ű v é s z e t e t, a im e I y nem t é n y I e g e s szellemi szükséglete magyarságunknak, nagyon nehéz társadalmi és nemzeti f u n k c lii ó s z e r e p p e I ellátni!

Szólnunk kell még az anyagi oldalról is. Ha azt mondom, hogy művészeink élete nehéz és súlyos anyagi gonddal küzdenek, még nem mondtam semmi újat. De hozzá kell tennem: ezt a gondot lehetne csökkenteni. De mikor azok, akiknek módjukban lenne,halálthozóan vannak eljegyezve a giccsel! Tegyünk csak egy autóutat Szlovenszkó magyar területein, keressük csak fel, ha a lapokban hősi emlékmű, egyházi kegytárgy, kultúrhiáz vagy bármilyen emlékmű fölavatásáról olvasunk: elszomorító reménytelenséggel kell látnunk az Ízléstelen, túlfizetett, képes árjegyzékből választott gyári árút, vagy a helybeli dilettáns remekét. A magyar templomok, amelyek valamikor a művészet kincsesházai voltak, igy telnek meg selejtes holmival. Pedig, ha minden restaurációnál, új emlékmű emelésénél vagy kép beszerzésénél művészeink munkáját is igénybe vennék, egyformán nyerne vele a művész, a templom és a magyar művészet! A polgári képvásárlások bizonyos részéről és lakásairól meg nem beszélek.

Ha valaki most megkérdezne: mit kell tenni tehát? — nem tudnék reá választ adni. Tizenöt éve egyik tervet a másik után eregettük a szürke magyar égre, reménytelenül hullott vissza mind. Nem tudom már mit lehetne itt tenni. Ha a magyar társadalom sem tudja: semmit!