Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-02-01 / 2. szám - Szabó József: Leány az alkonyatban

másfélórája s körülötte a várakozásiban egyre feketébb lett az este s feketeségét apró, fagyos fények világították.

Ferit meglepetésnek akarta s eleinte ezért nem hívta magukhoz. Majd ha már minden szépen megérett, akikor odaáll anyu elé — így tervezte egy-egy estén, amikor ágyába feküdt s végig álmodta a lepergett délutánt a kézcsóktól kezdve az apró simogatásig s a lázongó búcsúzásig — odaáll és: — Nézd anyukám, Feri lesz az én uram... Szeretem, szeret... Úgy-e, érdemes volt várakoznom?... Ügy-e, anyu??...

Az este szállt, titokzatos fényei pislákoltak s a hideg nagyokat csikordiult a téli fehérségen. A hegyek felől éleseket fütyögettek a szelek s fehér pihéket küldtek a fellegek. S Lívia állt — olyan volt, mint valami finom, törékeny, bundába öltöztetett szobor — állt a kis utca sarkán, ahol máskor találkozni szoktak.

Aznapra nem várta Mátyási doktor a sarkon. Az alkonyat óráiban rendelés utánra Líviának kellett volna ellátogatni, Ígéretéhez hűségesen, az orvos lakására. És Lívia ei is jutott a szomszéd utcából az utca sarkáig s ott várni kezdett. Amikor jött, még világos volt, szikrákat szórt a hó. — Nem — mondta magában — most nem mehet. Sokan ismerik, látták is már a doktorral s ha ő most bemegy a házba, ahol Mátyási doktor lakik, mondhatnák: Hát már Fehér Lívia is?... Hát így él ő?... — Fél rém agy a rázhatnák ezt a látogatást. És talán nem is alaptalanul — mozdult benne valami, parancsoló követelőzés, a tisztaság, a forró szive, amely megint szeretett. — Vár s majd jön Feri, ha ő sokat késik s akkor... Mégse titkolózhatik tovább anya előtt, elhívja magukhoz. Mert ő, Fehér Lívia nem megy legénylakásba kiöltözötten és alkonyati félhomályban. Nem mehet. Ó, hogyan is Ígérhetett ilyet?

S megint végig1 élt mindent apróra. Az első kézcsókot s az első találkozást. Szavak csendültek vissza s a búcsúzkodások emlékei kísértettek. S a Feri hívása: — Mikor látogatja már meg öreg pajtását? ... — Miikor? — kérdezte vissza. Pedig akikor nem kérdeznie kellett volna, hanem — s ezt most megalázott magányosságában érzi — egyenesen és őszintén meghívni Ferit. S ha nem jött volna? Akkor — felelt magának — úgyse volt igazi lobogás ennek a három hétnek egyetlen perce se.

Közelben harangszó kondult. Hét óra... Doktor Mátyási Ferenc nem jött s Lívia, mintha valóban ragadta volna magával könnyű testét valami forgószél, indult a lakása felé. Ötödik ház... Második emelet, kettő... Megállt a> kapunál s nézett föl az ablakra. Kék fények bujkáltak a nagy szárnyas ablakok mögött s a fényben magasra nyúlt az ablaknál egy férfi árnyéka.

— Feri! — kiáltott a lányban a ráismerés. — Vár... És nem jön. Hát így... így várja Fehér Líviát?... Ügy, mint Kovalszky várná, ha beigérkezne hozzá? ... Fölénnyel és éhséggel a szemeiben? ...

Hirtelen megbújt a kerti kapu egyik kőoszlopa mögött, darabig rejtőzködött ott s aztán, amennyire csak ereje engedte, a síkos utón futni kezdett a háztól. — Jó messzire... minél messzebbre... Senki se látja — próbálta nyugtatni magát — köröskörül este, jó fekete este... Mindent betakar a feketesége, árnyakat, embereket, álmokat ...