Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-02-01 / 2. szám - Szabolcsi Erzsébet: Az életünk. Mégis
És csak futott, még az utcájukban is, — történjék bármi — fogadkozott, — írjein. Nem várja s nem kiváncsi a magyarázodására. Inkább maradjon ő a Fehér Lívia, leány, s jöjjön a magány az alkony átok ürességével. De olyan áron asszonynak lenni? ... Nem, így nem próbálkozik ... És másnap, amikor levelet kapott a gyárban munkája köziben, papírkosárba dobta a szögletes kis borítékot, anélkül, hogy fölvágta volna. — Mi jöhetne a történtek után? — nézett — magyarázkodás? ... Könyörgés? ... Nincs értelme ... Fáradtan nyúlt a ceruzája után, hogy folytassa munkáját. Mátyási egy napot várt a levélre — bocsánatot várt — s aztán hogy nem kapott, harmadnap már korábban hazasietett a klinikáról, nehogy a villamoson összetalálkozzanak s szégyenkeznie kelljen a történtek miatt. SZABOLCSI ERZSÉBET: AZ ÉLETÜNK Az életünk négy fal között pereg, Hiába vannak messzi tengerek Négy fal között kiált a könny, a kín, De nem hallják meg soha odakinn. Fáradt fejek munkára hajlanak, S a függönyön túl forrón süt a nap. Sosem daloltuk legszentebb dalunk, S az is lehet, hogy holnap meghalunk! Lemorzsoljuk csöndben az életet És álmodjuk, hogy másutt szebb lehet. Minden ajtónk a Végtelenre nyit És egyre várunk, várunk Valamit... MÉGIS Ha néhanap eszembe jut, Hogy mennyi utca, m°nnvi út. Hogy mennyi város és vidék És mennyi ország, mennyi nép .. . Elfog a néma félelem, Hogy Öt soha meg nem lelem. S ha néha arra gondolok Hogy mennyi szent és szép dolog Hogy mennyi álom és talány És mennyi asszony, mennyi lány . . . S míg fogvai tart átok, varázs A helyemet betölti más. — És néha mégis azt hiszem, Hogy túl tűzön és át vizen, Lehetnek hegyek, tengerek, Jöhetnek álmok, emberek, Jöhet átok, jöhet halál, De egyszer mégis rámtalál!
