Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-02-01 / 2. szám - Szabó József: Leány az alkonyatban
— Becsületem re szent igaz minden. S az üresedő villamos -recsegő rohanása köziben forró szavakat mondott arról, hogy milyen régóta vágyakozott ismerni Líviát, sokszor már elhatározta: meglesi, megszólítja és föltár mindent. Ez gyerekes dolog, sikertelen, eredménye talán ipofon lehet, de nem talált más utat. A vonzalom pedig harmincnyolcéves korban is csak vonzalom marad s a titkolt szerelemnek nagyobb a varázsa, mint annak, amelyik nyíltan, mindenki szemeláttára pereg. Lívia nézte a férfit. Harmincnyolcéves. Orvos, önálló rendelője is van s itt most szerelmével ostromolja őt, aki sokszor azt hiszi magáról, hogy senkinek se kell már, s akit biztosan sokan vénlánynak is tartanak már. Hogy ő még szeretne anya is lenni? S hogy jól úszik és tenniszezni is tud, akárcsak az otthonélő, húszéves ifjuláinylkák? Ki tudja ezt? Doktor Mátyási Ferenc miért ostromolja most? Miért?... Azt kérdi mikor láthatja és hol? Adjon találkát. Azt ő soha se szokott adni senkinek. Imre eljött otthonukba, Sándor első naptól kezdve járt hozzájuk, jött Rezső is és mind a többiek. Mátyásit is hívja félórás ismeretség után? —- Majd látjuk egymást — mondta — Túlhajtott munkám van. Mostanában mindig későn járok haza. — És holnapután Galamboknál?... Ha ott találkoznánk?... Gyula jó barátom. Gyakran vagyok náluk. Láthatom ott, Lívia? ... Sok kérés volt a férfi hangjában. Szemeiben — nevető barna szemek — sok alázatosság. Talán ő az — csillant valami a lányban hirtelen — az akire eddig várt. Aki elfelejtteti vele a Sándor szomorú szemeit s lázas öleléseit. Igaz embernek látszik. És miilyen rég követi őt. — Jöjjön el hát holnapután Galambéklhoz — búcsúzott. És engedte, hogy Mátyási kezet csókoljon. III. Ott álit a lány a budai kis mellékutca sarkán... Körülötte már az este terjeszkedett titokzatos homályosságával s ő csak állt és várt. Két hét — kérdezte magától — vagy három telt el az első találkozás óta? Minden olyan zökkenő nélkül pergett, szép sima utón. A kézcsók ... És másnap újra az elsőnapi találkozás a villamoson ... Aztán harmadnap Galambnál... S Feri kedves mosolya amikor hazáig kisérte... Mennyi ideje is?... Ilyenkor nincs az időnek mértéke távoli és közeli napok egymásba karóinak s úgy integetnek vissza. Hányszor is jöttek kiszámított vél ellenségből együtt haza munkájukból s hányszor sietett ő el hazulról este felé, Feri rendelőórája utáni időben?... Anya kérédéseire — hova sietsz kislányom? ... Meg ne fázz, gyerekem ... Bizalmas légy az anyádhoz, Líviáim, fiam, mert ti gyerekek az éretlen fejetekkel csak mentek, mentek... Vigyázz ám magadra, kislányom!... — Talán még neheztelt is és kicsit türelmetlen volt. Égett a bizalmas együttlétük, fagyos séták, koraesti mozielőadások izgalmában Mindig fölénnyel válaszolt: — Tudok én magamra vigyázni anyu... Nyugodt lehetsz... És anyu még most se tudja kivel s merre járt ő a Galambnál töltött délután óta — gondolt végig mindent, — amint állt már vagy
