Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-10-01 / 8. szám - Szalatnai Rezső: Kis traktátus a hazatérésről

ka közepén, a tiszták csapata, mely ismét közüggyé szervezi azt, ami ma csak magánügy. A meglévő rendszerek nem érnek rá, nekünk kell tehát ráérnünk. Ez lesz, ha jól csináljuk, az új hősiesség útja, mely összeköt Európa legtisztább szándékú nemzedékeivel; tiszta nemzetiesség és örök emberiesség. Hallod Vörösmarty mély íh a rang szavát:

Majd, ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek S a kitörő napifény nem terem áltudományt;

Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből S a szent béke korát nem cudarítja gyilok;

De a földet, a szülőföldet addig is ne utasítsd Viszsza. A magányban ez az egyetlen biztosíték, ami megtart s amihez őszinte lehetsz, mint anyádhoz. Mi is csak most tanultuk megi eizt a leckét a földről.

Mert akik a Duna-táj valamely falú-országából jöttünk s a hátunk mögött ép a kellő pillanatban lezárult a világháború, generációt kiáltottunk ki magunkból a nagy anarchia kezdő óráiban. Kimentünk Európába s megifürödtünk a nagyvilágban, kéjesen és vissz a-fitymálva a kicsinyes otthoni viszonyokat, mint a meggazdagodott ügyvéd a tyú'kpöröket. Valami érthetetlen láz csavarta ki ezt a nemzedéket. Európa láza, azé az Európáé, mely felborúit ekkor apáinkkal együtt s a forradalmi füstben, nagy szenvedélyek s oktalanságig tágított szabadosságok hullámain, megindultunk egy délibáb felé, egy értelmiségi forradalom és érvényesülés felé. Az értelmiségi nomád azt hitte, hogy megszervezi az új internacionálét s ráborítja a logokrácia uralmát a világra. Semmi sem volt eléggé jó és megtartható számunkra. A családban, az iskolában, a könyvtárban, a kávéházban úgy jártunk, mint valami csatatéren, holtak és sebesültek között, győztes grimásszal, holott mii voltunk az igazi sebesültek, mint utólag kiderült. Az a csöndes akvárium-kép, amit az